Kutyaposta

„Abban az évben, amikor a fiunk megnősült, Herbert egyéves, ereje teljében lévő, hatalmas termetű óriás schnauzer volt. Az esküvői szertartás előtt nálunk gyülekeztek a vendégek, a rokonok és a barátok; Herbert is frissen nyírva, nyakörv helyett piros csokornyakkendővel, fényes, fekete bundában fogadta a vidám társaságot. Az egyik vendégünk, kézen fogva aprócska unokáját, kisétált a kertbe. Herbert udvariasan kísérte őket, majd leült melléjük, és érdeklődéssel nézte a kisfiút. Ilyen kicsi embert ilyen közelről még nem látott.
És ekkor megdöbbentő dolog történt: a kisfiú – ki tudja, miért – ököllel orrba verte Herbertet, aki nagyobb volt ülve, mint ő állva. Mindannyian megdermedtünk a rémülettől, a nagypapa annyira megijedt, hogy elfelejtette felkapni a gyereket. Herbert, akit még soha, senki nem ütött meg, kétszer-háromszor megrázta nagy fejét – és elment onnan. Honnan tudta, hogy gyerek ütötte meg, akit nem szabad bántani?
Áprilisban szomszédot kaptunk, velük érkezett egy középkorú magyar vizslahölgy, Beki. Hamar összebarátkoztunk. Felkínáltuk neki Herbert üresen maradt kutyaházát, de Beki, akárhogy bömbölt az orkán, csapkodott az eső, soha nem ment bele. A kutyaház üresen állt. Aztán egy napon arra repült Rozsdafarkú úr, aki, bár sokfelé próbálkozott, de nem talált megfelelő fészkelőhelyet. Ekkor ráakadt az üres kutyaházra. Örült Rozsdafarkúné őnagysága is, így hamarosan kikeltek a fiókák.
És Beki? Beki, aki a réten sétáló fácánokat és a nyulakat is észreveszi, szabályosan állja a vadat, a fészket nem bántotta. Pedig elég lett volna csak benyúlnia hosszú lábával a kutyaházba, és máris véget ért volna a családi boldogság – de nem! Szinte lábujjhegyen járt az ól körül, néha bedugta a fejét, heves farkcsóválással jelezve jó szándékát nézte a fészket. Ne féljetek, mondta, és a madarak nem is féltek.
Talán nem tévedek, ha úgy gondolom, sok ember – aki dölyfösen az élővilág csúcsának tekinti magát –, aki arcul üt vagy súlyosan bántalmaz egy gyereket, tanulhatna Herbert és Beki történetéből…”

*

Vizi Anna nevű olvasónk levelében remek ötletének ad hangot:
„Javaslom, hogy az állatvédők vagy akárkik hozzanak létre egy ingyenes 06-80-as telefonszámot, ahova minden állatproblémát bejelenthetnénk, amit rögzítenének, majd az illetékes megyének, önkormányzatnak intézkedésre elküldenének.”
Kedves levélírónk elsősorban a kutyakínzók elleni fellépésre „találta fel” ezt az országos telefonszámot, amelynek funkcióját ki is bővíthetnénk, például az elveszett vagy megtalált kutyák ugyancsak országos hatáskörű információs bázisának igényével/lehetőségével.