Kutyaposta

Nagyjából háromfajta kutyatartó létezik. Van, aki láncon tartja a „jószágot” – ezekkel az emberekkel nem beszélünk. Néhány hete írtam: lányom Tárnokon sétálgatott angol főnöknőjével. Egyszer csak látnak egy láncra kötött kutyát. Jojo, az angol nő, kiabálni kezdett: hívjanak rendőrt! Csak hosszas magyarázgatás után hitte el, hogy a kutya láncon tartása nálunk nem bűncselekmény… Szóval, az ilyesfajta népeket hagyjuk, remélem, előbb-utóbb Magyarországon is rendőrt lehet hívni egy láncon tartott kutya láttán…
A második fajtába tartozó kutyás a legelterjedtebb fajta: ők úgy általában ismerik és használják is azt a szót, hogy „szeretem” (és ezt kutyára is alkalmazzák), de mégis olyasfajta mondatokban hisznek, hogy például kutyának kint a helye. Ami nagyjából rímel arra, hogy az asszony pedig verve jó… Szerintem sem a kutyát, sem az asszonyt igazából nem kérdezték erről; már bocsánat, de hóviharban, zuhogó esőben vagy amikor üvöltve fúj a szél és sötét van, ugyan mennyivel jobb a kutyának a ház sarkában reszketni, mint feküdni a tévé előtt szerettei, a családja körében – ezt szeretném, ha valaki megmagyarázná egyszer…
És akkor van a harmadik fajta, a Kutyapostás-fajta kutyatartó. Ahol is az az alapvető különbség, hogy a kutyát tényleg családtagként kezeljük. Vagyis pontosan úgy és ott él, ahol mi – persze rögtön belátom, ez rengeteg bajjal jár. De higgyék el, minél inkább kétlábúnak hiszi magát az a négylábú, annál mulatságosabb történetekbe bonyolódik… De hogy miként is kell egy szőrös gyerekkel Kutyapostás-módra együtt élni? Vegyük csak egy szeletjét a napnak: az éjszakát, lefekvéstől reggelig…
Júniusban volt három éve, hogy a tüneményes szőrgombóc hozzánk került. Első este eszébe juthatott az elvesztett család, a testvérei, mert nyüszíteni kezdett, mire én – ahogy a Keresztapában mondták – „matracra vonultam”, vagyis lehoztam a nappaliba az egyik ágybetétet, arra feküdtem, magam mellé húzva a kiskutyát. (Megjegyzendő, ez az édes kettes vagy három hónapig tartott, egészen addig, amíg a Feleség vészjóslóan rá nem kérdezett, hogy ez most már mindig így lesz…?)
Simonka az első pillanattól tudta, hogy az az ő ágya; no jó, legfeljebb a miénk. Amikor „megágyaztam”, már rohant is bele, természetesen a közepébe, s valósággal kárörvendve várta, hogy ha megjövök, majd nem férek el. És hát nem is fértem el… Viszont már a második naptól kezdve nem sírt. (Azt hiszem, a közös ágyon túl leginkább amiatt, mert a kutya vagy százezer éve tudja már, hogy az emberhez tartozik. Mi vagyunk a falkája, nálunk van otthon; lelkünk egy darabja…)
A legjobbak a reggelek voltak. Korán ébredt, s láthatóan unatkozva próbált belekötni bármibe, leginkább belém… Mindenesetre azon mesterkedett, hogy én is keljek fel. Körbejárt, a fülembe szuszogott, ami kilógott belőlem a takaró alól, azt azonnal munkába vette tűéles fogaival, vagyis mindent elkövetett, hogy kinyissam végre a szemem. Röhögni kellett, persze, ettől aztán vérszemet kapott, s oda az alvásnak. Ekkor szép komótosan végigfeküdt rajtam, teljes hosszában. Harmadik nap feltalálta a mosdást. Feltelepedett a mellkasomra, ahol is akkurátusan végignyalogatta magát. Amikor végzett, jöttem én; csak kicsit sajnálom, hogy általában a feneke után következtem…
Azóta eltelt három év. Velünk alszik immár a hálószobában. Olykor mozgalmasak az éjszakák, feljön az ágyba, lemegy a szőnyegre vagy ki a kertbe, aztán vissza, de a reggelek mit sem változtak. Amikor csörög az óra, szájában a papucsommal rám ront, s ahogy három éve minden reggel, szép komótosan végigfekszik rajtam. A csipetnyi különbség: közben hatvankilós lett…