Kutyaposta

„Tisztelt Kutyapostás! Reagálni szeretnék a karácsonyi számban leírtakra. Egy kicsit rosszulesett, hogy csak három kategóriába sorolta a kutyatartókat. Mi ugyanis egyikbe sem tartozunk. Nem tartjuk a kutyánkat láncon, de nem alszik velünk egy szobában, és nem verjük ki a hidegre sem. Hanem azért tartjuk, ami a dolga: házőrzésre.
Sajnos, a mi falunkban szükség van a házőrzőkre, mert megélhetési bűnözés címén néhányan mindent visznek, ami mozdítható: tyúkot az ólból, biciklit, szerszámot a kamrából, kolbászt a padlásról, húst a nyári konyha fagyasztójából, gyümölcsöt a kertből…

Nekünk három kutyánk van, elég nehéz lenne hát megoldani a lakásban tartásukat. Ezért inkább három ólat csináltattunk, amiket ilyenkor, télen, kibélelünk rongyokkal, kartonpapírral. Ezen túl megkapnak mindent – ételt, italt, jó szót, vakargatást –, így hát nem hiszem, hogy mi rosszabb kutyatartók lennénk, mint a Kutyapostás. És azt hiszem, vagyunk ezzel még egy páran az országban. Az Ön célja nemes, de nem mindenhol valósítható meg.”

Nagybörzsönyből kaptam a rovatot kissé megfeddő levelet, amelyben – belátom – jókora igazság is lapul. Igen, az én „kategóriáim” egy városlakó kategóriái, akinél a házőrzés már valóban nem elsőrendű szempont a kutyatartásnál, ahol az, hogy a kutya a családdal együtt él, mindennapos. Eszem ágában sem volt megdorgálni írásommal sem Önt, sem a „vidéki kutyatartókat”; ez persze nem vonatkozik az első csoportban megjelöltekre, akik kikötve, láncon tartják éveken át négylábú barátunkat – mert velük szemben nincs bocsánat.

Péter Jánosné Székkutasról küldte az alábbi sorokat:
„Falun lakunk, kertes házban, kutyust is tartunk, de csak azóta, hogy nyugdíjba mentünk. Picur – egy négyéves, sima szőrű, tarka, keverék kiskutya – nagyon ragaszkodik hozzánk, és mi is nagyon szeretjük.
Történt egyszer, hogy kicsit hosszabb időre elmentünk otthonról, de ezt is megbeszéltük vele. Délután jöttünk haza, s amikor a bejárati ajtóhoz értünk, 2 darab tyúktojás volt a lépcsőn. A tojásokat Picur hozta be a tyúkólból, ugyanis sokszor bejött már velem a tyúkudvarba, s tudta, hol vannak a tojások. Gondoljuk, a hosszú egyedüllét során már nagyon elunta magát, s kitalálta, hogy besegít a házimunkába. Pedig nem lehetett egyszerű a dolga, mert az udvari kiskapu rácsai között kellett átpréselnie magát oda és vissza, tojással a szájában. Megdicsértük, megsimogattuk, és jókat nevettünk rajta.”

Igen, azt hiszem, legjobb, ha valami ilyesmiért van a kutya…