Csempézővé képzett romák

Mostanában viszont a szabolcsiak, főleg az alacsonyan iskolázottak, igen nehéz helyzetben vannak. Legalábbis ha állandó, bejelentett munkahelyet szeretnének. Mert dolgozni azért a legtöbb helyen lehet. Ha máshol nem, hát a gyümölcsöskertekben. Most van például a metszés dandárja, ott minden kézre szükség van. Szabolcs Rétközzel határos részén viszont a metszők se nagyon kellenek – a megyében itt a legkevesebb a gyümölcsös.
Ezért is volt nagy jelentősége annak a nemrég befejeződött tanfolyamnak, ahol rendes szakmát és épületburkolói bizonyítványt szerezhettek a jelentkezők. A nyíregyházi átképzőközpont szervezésében lefutott kurzuson huszonöten tettek sikeres vizsgát karácsony táján. Az új szakmunkások zöme két szomszédos faluból, Beszterecről és Vasmegyerről került ki, az utóbbiból érkezettek nagy része roma.
Köztük volt a harmincnégy éves Heitz Csaba is, akinek keresésére a szintén sikeresen vizsgázó utcabelijével, Kovács Andrással indulunk. Ő azonban rossz hírrel fogad.
– Nem hiszem, hogy Csaba otthon lesz – lép ki az utcára. – Reggel beszéltem a feleségével, azt mondta, már elment fát gyűjteni.
Andrásnak könnyű dolga van, ő még legényember, huszonkét éves. Ráadásul egyedüli gyerek, úgyhogy neki még nem kell azon törnie a fejét, mivel fog begyújtani holnap. Csaba viszont négy gyermek apja!
Aprócska ház előtt állunk meg, András a ház falának támasztott biciklire mutat.
– Mégiscsak itthon van, úgy látszik, korán végzett – mondja, s bekiált.
Kisvártatva nyílik is az ajtó, s megjelenik a házigazda, Heitz Csaba.
Kedvetlen.
– Megelőztek – bosszankodik. – Egy idős bácsival megegyeztem, hogy elvihetem a kertjéből az öreg fákat, ha kivágom őket. Erre mit látok, mikor odaérek? Már vágják a fákat, fűrészelik.
Heitz Csabáék két éve költöztek Szabolcsba a Komárom megyei Mányból, de ma már meggondolnák ugyanezt. Ott ugyanis rendes munkahelyük volt, egy nagy műanyaggyárban dolgoztak a szomszédos Zsámbékon. Csak hát a lakás!
– Albérletben laktunk, ötven-hatvanezer forintot kellett kifizetnünk havonta – kapcsolódik a beszélgetésbe a házigazda felesége, ölében egy nyolc hónapos tündéri kislánnyal. – Igaz, szépen kerestünk, kettőnknek tisztán száznyolcvanezer forint is kijött, de az albérlet meg a rezsi nagyon legyengített. Ekkor mondta a nővérem, aki ide jött férjhez, hogy gyertek Szabolcsba, itt sokkal olcsóbbak a házak, a telkek, itt talán még építkezésbe is belevághattok.
És belevágtak. Akkor három gyermekük volt már, felvették az úgynevezett szocpolt – majd megesett a szívük a testvéren. Hiszen ők tizenegyen szorongtak ebben a kis, szoba-konyhás házban. Átengedték hát nekik a nagy házat, Csabáék pedig beköltöztek ide.
– Jó volna ez – mutat körbe Csaba –, csak most már nekünk is kicsi. Megjött a negyedik gyermek, bizony szorongunk.
Hogy ez mennyire igaz, rögtön be is igazolódik. A nyíregyházi bizonyítványt keresve felnyúl a szekrény tetejére, s azonmód lelök egy citerát, ami kis híján a kislányra zuhan.
– Ha el tudnánk adni, mennénk vissza Mányba – így a feleség. – Ott Csaba is könnyebben el tudna helyezkedni, az épületburkoló szakmáját is kamatoztatni tudná.
Egy hét hónapos tanfolyam természetesen nem hároméves szakmunkásképző, de a szakma alapjait el lehet sajátítani. Pénteken a helyi művelődési házban tartották az elméleti képzést, a hét többi napján pedig egy építőipari vállalkozó mellett dolgoztak. Utóbb már önállóan csempéztek konyhát, fürdőt, előszobát. Ki is visznek az udvarra, s lemutatnak a kert végében nemrég épült új utcasorra.
– Az egyik házat például mi ketten csempéztük – mondja András. – Csak az a baj, hogy a tanfolyam befejeztével ténfergésre vagyunk kárhoztatva. Pedig ha volna munka, már holnap mennénk. Már ha nem kötnék ki mindenütt a szakmai gyakorlatot. Igaz, nekem lenne munkám a meggyesünkben, de ha már szakma van a kezünkben, szeretnénk élni vele. S lehetőleg itthon. Mert van olyan társunk, aki a vizsgák után azonnal kiment Hollandiába, de mi maradnánk inkább Magyarországon. Lehetőleg Szabolcsban.