Kutyaposta

Németh Miklósné Váncsodról küldte sorait:
„Hatvanöt éves, rokkant nyugdíjas, egyedül élő asszony vagyok, a Szabad Föld és a Kutyaposta régi olvasója. A lapjukban most már többször esett szó kutyák és egyéb állatok kínzásáról. Most azért fogtam tollat, mert nagyon felháborított az, ami ezekben a cikkekben le van írva. Nekünk mindig volt kutyánk és macskánk – most is van –, és van birkám és kecském is, és igyekszem, hogy semmi baj ne érje őket.
Lakik felénk egy ember, aki gyermekei mellett tíz vagy tizenkét kutyát tart rémséges körülmények között. Alig méteres madzaggal vannak kikötve, télen-nyáron fedél nélkül élnek, olyan soványak, hogy menni alig tudnak. De ha elrágják a madzagot, bejárják a kerteket és megeszik a környéken lakók csirkéit, és mindent, ami az útjukba kerül. Legutóbb egy özvegyasszony udvarába mentek be, az egyik süldő malacot megölték, a másik még él, de nem biztos, hogy megmarad. Ezt most azért írom le önnek, hogy hátha tennének valamit a szerencsétlen, éhező kutyák, és a szomszédok nyugalmáért, amit a kutyák éhségtől való ugatása zavar.”
Nem biztos, hogy legjobb, ha ezt a levelet Váncsod jegyzője olvassa – ugyanis ő csak egyféle, a szerencsétlen kutyák sorsán sokat nem segítő intézkedést tehet –, jobb lenne, ha valamelyik közelben működő állatvédő szervezet hallaná meg a segélykiáltást. Ők ugyanis nemcsak a kutyák megmentésében érdekeltek, de el tudják érni az ilyesfajta „gazdák” büntetőjogi felelősségre vonását is.

Juhász Ilona talán Borzs, vagy Bons községből küldte levelét; elnézést, de nehezen olvashatóak sorai:
 „Szeretnék egy fiú mexikói csivava kiskutyát. Egyedül élek, magányos és pánikbeteg vagyok, és egyedül bizony nagyon nehéz barát nélkül sétálni. Azért kérek ilyet, mert kis lakásban lakom, ezért ő elférne nálunk, hisz volt már ilyen nekem, de sajnos elvesztettem. Pénzt nem tudok felajánlani, és elmenni sem tudok betegségem és szegénységem miatt érte, de ha tud valaki felajánlani, és el tudja hozzám juttatni, kimondottan jó gazdája lennék, s az illetőnek hálásan megköszönném.”
Kedves asszonyom. Ön a következőket kéri. Egy csivavát – nagyjából 60-70 ezer forintot ér ma egy ilyen kiskutya –, valamint azt, hogy vigyék is el önhöz. Nem szeretnék cinikus lenni, de ezért a mai világban, azt hiszem kevés egy köszönöm… Mi lenne, ha ellátogatna az önhöz legközelebb lévő kutyamenhelyre, ahol ha nem is ennyire apró – a csivava a világ legkisebb kutyája –, de hasonló méretű kedves négylábúak tucatjai között válogathatna, s tenné boldoggá egy már csalódott kiskutya életét. És még csak köszönetet sem kellene mondania, ellenkezőleg: önnek köszönnék meg jóságát…