A pszichiátriai betegséget stigmaként viselik az emberek. Nemigen kilincselnek állásért, s ha kiderül a diagnózis, könnyen kitessékelik őket. Ritka a pszichiátriai betegek elhelyezkedését segítő pályázat – egy budapesti és egy kecskeméti példát mégis találtunk.
Kép: Csökkent munkaképességüek foglalkoztatása Üllőn. 2007.01.09. Fotó: Bohanek Miklós
Többnyire ők azok, akik egy leépítésnél leghamarabb utcára kerülnek. Könnyen kisiklik az életük, s aztán támogatás nélkül igen nehezen állnak újra talpra – így summázza a helyzetet Kelemen Oguz, a kecskeméti kórház pszichiátere, osztályvezető főorvos. Szavai szerint a depressziósokat még viszonylag könnyen elfogadja a társadalom, de egy skizofrén már az előítéletek falaiba ütközik. Ráadásul a skizofrénia elég hamar mutatkozó kórkép, rendszerint 18–25 éves korban bukkan fel, például a túlfeszített egyetemi évek alatt. Gyakorta a skizofrén embernek reménye sincs rá, hogy a képzettségéhez illő, értelmes elfoglaltságot találjon, hiszen legfeljebb egyszerű, kétkezi munkát kaphat.
Bár a megváltozott munkaképességűeket számos pályázat segíti, a lelki kórokkal küszködőknek kevés esély jut. Ritka lehetőségnek számított az az európai uniós támogatás, melyet a fővárosi Szent János Kórház, a Léleknevelés Alapítvány, valamint egy rehabilitációs foglalkoztató kft. nyert el. A Humánerőforrás-fejlesztési Operatív Program jóvoltából a páciensek képzésére és foglalkoztatására is mód nyílott.
Tízen ECDL számítógép-kezelői bizonyítvány szerezhettek, kilencen pedig a nőiruha-készítő szakmát tanulhatták ki. A kurzusok résztvevőit a fővárosi és környékbeli pszichiátriai intézetekben kezelt betegek, illetve a kórház korábbi páciensei közül válogatták ki. A vizsgák után egy féléves időszak következett, melyben a munkaügyi központ együttműködésével visszavezették a résztvevőket a munkába. Később – a pályázat előírásának megfelelően – minden vizsgázó legalább négy hónapot munkaviszonyban töltött. Hatan pedig már tartósan elhelyezkedtek. E megoldás rímelt az új rehabilitációs törvényre, ugyanis itt is személyre szabott fejlesztési tervek születtek, s a hasznos elfoglaltságot a betegek meglevő képességeihez mérték.
Hasonló példa vidéken is akad. Kecskeméten a tavalyi év végéig mintaszerűen működtek együtt a megyei kórház gyógyítói és a munkaügyi központ szakemberei. Két pályázat jóvoltából négy év alatt több mint háromszáz, pszichiátrián kezelt beteg elhelyezkedését segítették – ezt már dr. Szűcs Attila főorvostól tudom meg. Korábban ő vezette a pszichiátriai osztályt, s ő az elnöke annak az alapítványnak is, melyet azért hívtak életre, hogy a páciensek álláshoz jutását támogassa. Amolyan védett környezetet alakítottak ki, ugyanis már a kórházi osztályon, majd a gondozóban feltérképezték, kik azok, akik „hadra foghatók”, azaz kedvük és képességük is adott a munkához. Szerződést kötöttek egy veszélyes hulladékokat hasznosító üzemmel, így oda csak a programban résztvevőket vették fel.
„Nem árultunk zsákbamacskát, azaz a munkaadó is tudta, hogy mire képes a dolgozója. Ráadásul nem engedtük el a beteg kezét, mentoraink, akik a munkaügyi központ alkalmazásában álltak, figyelték az állapotukat, követték a sorsuk alakulását. Így megóvhatták őket az esetleges munkahelyi kizsákmányolástól is ” – magyarázza Szűcs főorvos.
A kecskeméti modell azért vált be, mert azok a páciensek, akik elhelyezkedtek, nemcsak siralmas rokkantnyugdíjukat egészítették ki, de egyúttal megtartó közösségre is leltek. S azok, akik addig évente 3-4 hónapot töltöttek kórházban, ezután tizedannyi ideig sem szorultak intézeti kezelésre – visszanyerték erejüket, önbecsülésüket, hasznosnak érezték magukat.
A már jól bejáratott programról egyelőre múlt időben beszél Szűcs professzor, hiszen csak reméli, hogy újra találnak hasonló pályázatot, amely felkarolja a pszichiátrián kezelt pácienseket. Nem valószínű ugyanis, hogy egy skizofrén vagy súlyosan depressziós ember veszi magának a bátorságot, hogy bekopogjon a munkaközvetítő irodába, s versenybe szálljon egy állásért az egészségesekkel. S arra végképp nincs esélye, hogy épp ő legyen a befutó…