Póniló viszi az akciós tűzifát

A Gacsályra vezető országútból nyíló kis utca egyébként alighanem Rozsály legszegényebb utcája. A kéttucatnyi házban cigányok élnek, s állandó munkával csupán Járóka László rendelkezik – a községben működő jóléti szolgálat alapítványának kanásza. A tehén nagyságú disznó amúgy az alapítvány kanja volt korábban, de – épp a súlya miatt – alkalmatlanná vált tennivalóinak elvégzésére. A gondozója vette meg, kilónként kétszáz forintos, azaz igen kedvező áron.
Az alapítvány azonban nem csupán rajta segít. Három tucat rászoruló rozsályi család kap tőlük támogatást. A jóléti szolgálat alapítványait a rendszerváltást követő években hozta létre országszerte az akkori kormány, hogy a hirtelen munkanélkülivé, nincstelenné vált családok mégse haljanak éhen. De mára mindössze másfél tucatnyi maradt belőlük. Azok nagy része is csak vegetál. A rozsályi azonban működik, s korántsem csak annak a harminc-egynéhány családnak az érdekében. Gyakorlatilag az egész falu hasznát veszi tevékenységüknek.
A község szélén elhelyezkedő majorságukban sok mindent lát az ember. Az első, amin a látogató szeme rögtön megakad, két, vadonatújnak tűnő csűr s egy nagy halom tűzifa.
– Ezt például önköltségi áron veheti meg minden rozsályi – mondja Sztolyka Zoltán polgármester. – Haza is szállítjuk, többek között a pónilovakat is ezért tartjuk.
A karámok között vagy tíz póni bogarászik, akiknek igazi gyöngyéletük van. Az iga kevés, az is inkább csak szórakozás. Például az erre járó turistákat kocsikáztatják, lovagoltatják, vagy épp a mikulást szállítják, akit ötszáz forintért lehetett most is házhoz kérni a rozsályiaknak. De vannak itt disznók is, négy koca meg a szaporulatuk. Havonta úgy hetvenet gondoznak, s persze vágnak is le belőlük bőven, a falu szociális étkeztetése tulajdonképpen ezen az állományon nyugszik. A többit pedig kedvezményes áron – mint Járóka László is – megvehetik a rászorulók.
Ennyi jószágot azonban etetni is kell, a mostani takarmányárak mellett ez kész katasztrófa.
– Mi megtermeljük magunknak, majdnem száz hektáron gazdálkodunk – kanyarítja magára a dzsekijét Bíró Gedeonné, az alapítvány elnöke, s elindul velünk, bemutatni a kis gazdaságot. – Annak idején sikerült megvennünk kilenc és fél hektár földet, az önkormányzattól pedig bérlünk nyolcvanöt hektárt, így aztán nem kell az éhezéstől féltenünk az állatainkat.
Igaz, a bérelt terület egy része legelő – szorongatják is az önkormányzatot a nagygazdák, hogy minek az a falunak, majd ők megveszik; ám nem eladó –, de a fennmaradó szántóterület is épp elég ahhoz, hogy az alapítvány teljesíthesse céljait.
– Általában kukorica, búza terem a földjeinken – folytatja Bíróné. – A szóban forgó harmincöt család három-három mázsa terményt kap évente, de csak azok, akik sertést vagy baromfit tartanak. Ezenkívül biztosítunk mindenkinek hatszáz négyzetméter konyhakertet is, hogy ne kelljen pénzt adni a krumpliért, a zöldségért. Sajnos, azt is el kell mondanunk, hogy ez nem örvend általános népszerűségnek, mert bizony nem mindenki hajlandó megfogni a kapanyelet. Pedig hát a szociális földprogramnak ez lenne az egyik célja – hogy megtanítsuk az érintetteket magukon segíteni.