Valóra vált egy álom

Ágnes rövid történte: két sikertelen terhesség után született a ma 32 éves Orsi. Róla másfél évesen derült ki, hogy nem igazán „tökéletes”. Orsi jól, szinte sokat is beszél, az anyját például főnöknek hívja – engem rögtön Gabinak, és kávéval is kínál. Néhány házimunkára képes, számolni viszont nem tud. Ellentétben 26 éves húgával, aki közgazdasági egyetemet végzett, Pesten dolgozik, de sűrűn hazalátogat.
– Válásunk oka is részben Orsi volt – sóhajt fel az asszony. – A férjem jó ember. Szeretettel felügyeli a lányát, ha én az egyesületi ügyeket intézem, de nem tudta feldolgozni ezt a „helyzetet”. Miután létrehoztam az egyesületet, szociális tanfolyamot végeztem, írni kezdtem a pályázatokat, hogy csurranjon pénzecske a fogyatékosoknak szervezett sportcsarnoki könnyűzenei koncertekre, bábszínházra, szentendrei kirándulásra, balatoni táborozásra, bükki túrákra. Orsi évekig egy alapítvány miskolci otthonában lakott, majd az önkormányzati fenntartású értelmi fogyatékosok napközijébe járt. A két intézmény lakóiért próbáltunk-próbálunk szervezkedni a szülőtársakkal.
– Hány tagú az egyesületük, és miben más, mint a hasonló intézmények?
– Úgy százötvenen vagyunk. Abban más, hogy nyitott. Kultúrára, kreatív foglalkozásokra, programokra, amelyeket összehangolunk az említett két intézménnyel, ahol Orsi is volt. De idén, hála Jakubinyi Lászlónak, a Szimbiózis Alapítvány elnökének és Braun Jánosnak, a Miskolci Mozgássérültek elnökének, akik szerintem a legtöbbet tették eddig a városban élő fogyatékosok ügyeiért, általuk is bővülhet a kör. Ők ugyanis alapítványi és uniós pénzből, valamint városi segítséggel januárban megnyitottak Miskolcon egy gyönyörű napközit. Orsika márciustól hozzájuk jár majd, és az iskolából kikerült többi mozgásszervi és szellemi fogyatékossal együtt piacképes, eladható dolgokat fognak készíteni. Mintha egy álmom vált volna valóra! Mert mi inkább „kikapcsolódást” biztosítunk nekik, ám munkájukkal szerény fizetségért is hasznosnak érezhetik magukat.
– Egyesületi elnök, programszervező, tagja a fogyatékosok szakmai műhelyének, a város egészségügyi bizottságának, esélyegyenlőségi tanácsának. Hogy győzi?
– Nem könnyű. Pláne most, hogy Orsit rendszeresen hordom a kórházba gyógykezelésre, tornára, úszásra, mivel az epilepszia elleni gyógyszerei tönkretették a csontozatát. Hálát adok a sorsnak, hogy volt erőm diplomát adni a kisebbik, és viszonylagos önállóságot a nagyobbik lányomnak! Orsi, noha jól érezte ott magát, mióta kijött a bentlakásos intézetből, a családon belül rengeteget fejlődött. A családot semmi nem pótolja! Nekem a lakásomnál már csak a jövedelmem kisebb, hiszen a Nemzeti Civil Alaptól vagy a városi pályázatok által kapott pénzt nem bérezésre, hanem működésre és programokra költöm. Sok teher van a vállamon, mert szülőtársaim egyrészt nem értenek a pályázatíráshoz, másrészt feleslegesnek tartják.  Sajnos, ettől vérzik a szívem!
– Ön szerint hogy viszonyul a társadalmunk a fogyatékosokhoz?
– Bővülő intézményeinknek köszönhetően sokkal jobban, mint korábban! Nem szégyellem Orsit, nem dugom el a nyilvánosság elől! Milyen alapon várjak segítséget a társadalomtól, ha magam nem teszek a gyerekemért semmit?