A nyereménynek ára van

Az igazság ára című tévéműsor hullámokat kavar. A műsor lényege: a jelentkezőknek kérdéseket tesznek fel, amire igennel vagy nemmel válaszolhatnak, s egyetlen szavuk igazságtartalmát a hazugságvizsgáló gép dönti el.
A gond ott van, hogy olyan kérdéseket is feladnak a szereplőknek, amelyek kényesek, az intim szférájukat érintik, emberi-erkölcsi elveiket feszegetik.
A műsort készítői állítják: a delikvensek minden kérdést ismernek, csak azt nem tudják, hogy melyikre kell majd az adásban megfelelniük.

A műsorvezető rezzenéstelen arccal adja fel a kínos kérdéseket, alkalmanként és akaratlanul mintegy megelőlegezett ítéletet is hirdetve a játékos felett. Mert az igen, vagy a nem – többnyire (mint annyi minden más az életben) – igaz is, meg nem is. Döntést valójában a hazugságvizsgáló gép hoz: a válasz igaz, vagy nem igaz – mondja a narrátor. Ha ez utóbbit halljuk, akkor vége a dalnak. A gépet nem látni (persze, ha látom, akkor sem leszek tőle okosabb), a tárgyilagos hang csak a folytatást vagy a befejezést tudatja velünk. (Manipulációnak bizonyára semmi helye sincs.)
A versenyző pedig válaszolhat a kérdésre rezzenéstelen arccal, töprengve, netán elsírhatja magát, avagy éppenséggel kirohanhat a stúdióból.

Megy a vita: megalázzák-e a játékosokat?
Én meg azt kérdem: minek ment oda?
Jó, jó, persze, hogy tudom a választ: a pénzért...