A halottak tekintete

Szántó György (1893-1961) festőnek indult, de első világháborús sebesülése következtében mindkét szemére megvakult. Ekkor a színeket képzelete ábráira cserélte, s író lett. „Fekete éveim” című életrajzi regénye világtalanságának első évtizedét (1921-1931) örökíti meg, sok humorral, önmarcangolással, ironikus kritikával.
Hogy mi az igaz szerelem, azt az író nagybátyjának világutazó-csavargó Samu öccse történetéből tudhatja meg az olvasó:

„Egyszer kihallgattuk, amint Sami bácsi vacsora után elmesélte a férfiaknak, hogy az anami király egyik felesége beleszeretett. A testőrtisztek egyike megneszelte a dolgot, másnap az asszonykát beléfojtották a palota halastavába. Ez ott így szokás. Ezentúl még büszkébbek voltunk Sami bácsira, aki mindennapos vendég volt Sisowath-nál, az anami királynál. Aztán hosszú évekre eltűnt Sami bácsi. Az idegenlégióban hadnagyi rangban szerelt le, ami nagy ritkaság külföldieknél, csak franciáknak adják meg a tiszti rangot. Egyforma tökéletességgel beszélt németül, angolul és franciául, megjelenése is hozzájárult ahhoz, hogy egy nagy francia gyarmatáru cég cambodge-i főnöke lett. Fejedelmi életet élt, amíg a tropikus malária végleg haza nem kergette. Ekkor már utálta Európát, úgy mozgott itt, mint egy internált. Nagyon sápadt volt és nagyon szomorú. Újra elkezdte a lóversenyzést, egyéb narkotikum nem érdekelte. Utoljára nagybátyám dornbachi villájában láttam. Nagy társaság gyűlt egybe, csupa bankvezér. Sami bácsi úgy járt köztük, mintha kulik között járna. Feleségeik éhes pillantásait sem volt hajlandó észrevenni. Félrevonult velem egy árnyékos teraszra, és az Indiákról mesélt. Amikor öngyilkos lett, borzasztó egyedüllétben halhatott meg, távol Indiától. Aranyszőke haját, bajuszát és III. Napóleon-szakállát leberetválta, iratait elégette, hogy senki se ismerjen rá. Két napig bolyongott az erdőben, aztán kiválasztott egy alkalmas fát. Úgy képzelem, hogy amikor szálas teste kinyúlt a merev hidegségbe, valahonnan egy halastó mélyéről az anami király egyik felesége tekintett rá a földrészeken át: néha messzire hatol ám a halottak tekintete. Ő pedig kidagadt nyelvvel, torz mosollyal ölelte át szerelmesét a hínáros tófenéken, feketefoltos aranyhalak néma nászkíséretében.”