Graffiti

Istenemre, el nem képzelhetem, mi az élvezet abban, ha az ember festéket kap a kezébe, és minden, az útjába kerülő és még nem egészen agyonrondított felületet összebarmol az éjszakában.
Snik „úr” most addig ment az örömködésben, hogy egy köteg újságpapírral „játékból” kisiklatta a villamost, s ha már az a nagy dög ócskavas oly sután keresztbe állt, hát hamar kidekorálta a festékszórójával.

A múltkoriban csináltattuk újra a társasházunk elvásott kerítését, s harmadnapra valamelyik idióta graffitis „természetesen” kidekorálta. Először is az ötlött fel bennem, hogy csak egyszer kapjak el egy ilyen fazont, biztosan szilánkosra töröm a kezét, hátha az majd elgondolkodtatja.
(Eme dohogásomat másokkal is megosztottam. Rámripakodott az ügyvéd barátom, hogy eszembe ne jusson ilyet tenni, mert száz évig se jövök ki a súlyos testi sértést követő jogi slamasztikából – természetesen az igazság nevében...)
Kérdem a felettem lakó szomszédtól, hogy mivel lehetne azt a kriksz-krakszot levakarni? Azt válaszolta, hogy eszembe ne jusson, mázlinkra még viszonylag kevéssé feltűnő helyre került a „mű”, hagyjuk így, hátha nem kapnak újabb ingerenciát a piktorok a folytatásra. Igaza lett (remélem, nem kiabáltam el).

Jó, hogy vannak még a közelemben olyanok, akik óva intenek a meggondolatlanságtól. Főként, amióta megtudtam, hogy egy bizonyos Argo nevezetű graffitis srác művésznek tartja magukat, s haragszik Snikre, aki most lejáratta a kompániát.
Mert Snikre én is haragszom. S azért eszembe jut – bármily önveszélyes is, ha én mélázni kezdek –, hogy vajon vannak-e ennek a gyereknek szülei? Mit tudnak a fiukról? Láttak-e már festékfoltot rajta?

Már csak azért kérdem, mert Argo úr szerint a most lebukottak „gondoskodó családban” élnek.
Atyaisten, mi volna, ha valamely kültelki, lecsúszott famíliában nevelkednének...?
(Igaz, azoknak nem nagyon jut pénzük graffiti-festékre...)