A legelsőbb első

Úgy döntöttem, megosztom Önökkel az én történetemet.
23 éves lány vagyok, 3 éve megismerkedtem egy lánnyal. Nagyon mély barátság alakult ki közöttünk, én talán első perctől kezdve beleszerettem, de ezt csak egy év után mertem bevallani neki, ugyanis komoly kapcsolata volt egy fiúval. A lényeg, hogy vallomásom után a lány kiborult, szakítani akart barátjával. (elcsattant egy csók köztünk). De megbeszéltük, hogy csak "barátok maradunk", mert lelki társak voltunk. Nem vagyok egy könnyen feladós típus, ezért továbbra is kitartottam mellette, s hajtott a remény, hogy mégis tud majd engem szabadon szeretni. Mélyebb kapcsolatban voltunk, mint valaha elképzelni tudtam. Sokáig tartott a csiki-csuki életekkel harcoló játszma, több mint 2 évig. Ezalatt volt részem sok-sok fájdalomban, s a legnehezebben, hogy akit a világon a legjobban szeretek egy lány, aki a karjaimból egy fiú karjaiba menekül. Szerettem volna én is egy normális kapcsolatot, de a szívem már évek óta másképpen vert.
Sokszor mondtam ki; vége. Nálam nem működött volna csak a barátság, szerintem nála sem.
Aztán mindig visszatért, s nem tudtam ellenállni neki.
Abban a visszatérésben viszont semmi öröm nem volt, túl élesen hasított belém a felismerés, akárhányszor öleltem, hogy nem az enyém, hogy soha nem vállalna fel hogy sorsunk nem fonódhat egybe.
Sokat bántott a szavaival, a tetteivel, de végül én, s élet véget vetett ennek. Sokkal tisztább lett minden. A fájdalom nem volt olyan maró, csak a mélyben forrongott, de szinte észrevehetetlenül. Nyugodtan feküdtem le aludni, jobb volt így. De néha elviselhetetlenebb. Ő keresett, nem tudott felejteni. Nem válaszoltam, hagytam, élje a saját életét tovább.
Általa csak nekem lett nehezebb... még manapság is vele beszélgetek, vele osztom meg gondolataimat, mindezt persze képzeletben.
A legszomorúbb érzés, hogy ő sem boldog, soha nem is lesz az, valami egészen egyedi lényt alkotott a mindenség, amikor őt szülte, s nekem jutott az a megtiszteltetés, hogy felfedezzem a világát, amihez senki sem érhet hozzá. Mert ő ilyen. Megtanított küzdeni, továbblépni a dolgokon, de egy olyan tüskét szúrt belém, amely soha nem fog kiforrni helyéből. Nem az igazi volt, nem tudtam meg milyen szabadon szeretni. Csak az első. A legelsőbb első.

Szóljon hozzá Ön is!
Kedves Látogatónk!  Mire gondolt, miközben ezt a vallomást olvasta? A „Szóljon hozzá Ön is!” feliratra kattintva máris beírhatja gondolatait!