De ez a hajó már elment...

A felhívásukra írok, én is szeretném megosztani szerelmi csalódásom történetét.
Az idén töltöm be az ötvenet, megettem kenyerem felét, ahogy mondani szokás.
Sokáig gondolkoztam, írjak-e erre a felhívásra egyáltalán, hiszen magam sem gondoltam volna anno fiatal srác koromban, hogy majd éppen 50 évesen látogat meg egy nagy szerelem lehetősége, és dúlja fel belső nyugalmamat.
De talán segít, ha kiírom magamból.
Tanárember vagyok, oktatóként a felsőoktatásban is tanítok. Tudjuk, az a közeg hemzseg a fiatal, formás lányoktól.
Nem vagyok egy Casanova típus, így éveken át nyugodtan végeztem a munkám, szilárdnak hittem a házasságomat, tudtam, hogy egyetlen teltebb kebel vagy formásabb fenék  sem veheti fel a versenyt azzal a közel 25 évvel, amit eddig a feleségemmel leéltem.
Nem vagyunk már szerelmesek egymásba, azt hiszem, ennyi év után ez már nem is akkora bűn. Viszont tiszteljük egymást, van két főiskolás gyerekünk, értük élünk.
Aztán nemrég  történt valami.
Volt ott egy hallgató lány az előadásaimon, felfigyeltem rá.
Nem is annyira a külsejére, inkább az izgalmas, különös személyiségére, a képességeire.
Nagyon ambiciózus, tehetséges lány, azt hiszem, szép jövő előtt áll.
Először, milyen prózai, egy vizsgán vettem igazán észre. Szigorlat volt, több kollégával együtt vizsgáztattunk, és nem lehetett nem megjegyezni ezt a lányt. Annyi tűzzel, olyan magabiztosan, agilisan adta elő magát.
Akkor épp egy kutatási projekten dolgozgattam, a végén megkérdeztem, lenne-e kedve részt venni benne, mert a csapatomat erősítené a felkészültségével, a lelkesedésével.
Igent mondott.
Kiderült, vannak tudományos ambíciói, örült a lehetőségnek. Mentora lettem, ő meg a legnagyszerűbb, legemlékezetesebb tanítványom, akivel pályám során valaha találkoztam.
Kezdetben csak tanárként, mesterként szimpatizáltam vele. Örültem, hogy egy ilyen tálentumra akadtam.
A közös munka során aztán barátivá mélyült a kapcsolatunk.
Már nem csupán a munkáról beszélgettünk, hanem privát dolgainkról is.
Imponált nekem, hogy itt ez a ragyogóan fiatal, kedves lány, aki felnéz rám, bizalmat szavaz nekem, aki szeret a közelemben lenni.
Azt hiszem, neki meg az imponált bennem, hogy idősebb, tapasztaltabb férfiként, szakmai mentorként foglalkozom vele, hiszek a képességeiben, kíváncsi vagyok rá.
Új tüzet hozott az életembe, annyi év házasság és rutin után.
Pedig még az ujjam hegyével sem értem hozzá.
Csak beszélgettünk, hol munka után, hol hosszú levelekben, vagy telefonon.
Észrevétlenül kezdtem hozzá vonzódni. Pedig nem volt egy egyszerű eset, öntörvényű,  impulzív lány volt, szabad lelkű és szabad gondolkodású, mindig tudott meglepetéseket okozni. De éppen ezt szerettem benne, hogy ennyire más volt.
Talán ő a legszabadabb, legszuverénebb ember, akit az élet elém sodort.
Jómagam sokkal fegyelmezettebb, zártabb vagyok, erős kontroll alatt tartottam magam világéletemben.
Elbűvölt ennek a lánynak a merészsége, szabadságvágya, lázadása, szókimondása, amivel az életet élte.
Titkon talán irigyeltem ezért...
A lényeg: beleszerettem. Deresedő fejjel olyan szerelmes lettem, mint egy vásott kamasz.
Kerestem a közelségét, ábrándoztam róla, folyton ő jár az eszembe.
 Rettenetesen megijedtem ettől az érzéstől, az elveimmel ellentétesnek találtam, hogy nős férfiként, apaként beleszeressek egy huszonéves lányba, aki akár a gyerekem is lehetne. Ma már tudom, a korkülönbség nem számít fikarcnyit sem, a szerelem felülírja a szabályokat.
A mai napig nem tudom pontosan, hogy egyoldalú volt-e a vonzódásom, vagy esetleg viszonzásra talált volna.
Szeretett ez a lány engem a maga módján, azt érezni lehetett. De hogy ragaszkodása, és a nekem szavazott bizalom a mentornak vagy a férfinak szólt-e, abban már nem vagyok biztos.
Ugyanis nem engedtem meg magamnak, hogy továbbra is szeressem.
Féltem, hogy eluralkodnak rajtam az érzelmek, hülyeséget csinálok, szétesik a házasságom, szájukra vesznek az ismerősök, a barátok, a kollégák...
Gyáva voltam, inkább elnyomtam magamban az érzéseket, és igyekeztem gyorsan felejteni.
Az utóbbi volt a legnehezebb.
Tudtam, ha látom, és együtt dolgozunk a jövőben is, nem fog ez menni.
Ezért igyekeztem távol tartani magamtól minden mondva csinált ürüggyel.
Közben a közös projekt is lecsengett, így reméltem, hogy kikerül a látómezőmből.
Nem hiszem, hogy bármit észrevett volna a bennem zajló érzelmi válságból. Ugyanúgy keresett, kedves volt, és gyanútlan.
Tehát egy idő után muszáj volt direkt bunkónak lennem vele.
Nem írtam neki, nem válaszoltam az sms-ekre, nem hívtam vissza, kerültem a személyes találkozókat.
Majd megszakadt a szívem, de nem tudtam jobb kiutat.
Hát így  megutáltattam magam vele, felvállaltam, hogy inkább bunkónak és irányába közömbösnek tartson, csak ki ne derüljön, mit érzek.
Biztos rosszulesett neki, de egy idő után már nem keresett.
Lediplomázott, és elment külföldre tovább képezni magát.
Én meg azóta is sokat gondolok rá, szeretném viszontlátni.
De a belém nevelt morál, úgy látszik, erősebb. Nem merek lépni, nem merem kockáztatni a rólam kialakult jó apa, jó férj képet.
Az az igazság, hogy ha mélyen magamba nézek, látok egy boldogtalan embert, aki már nem tud megújulni a házasságában, nem meri vállalni az érzéseit egy új kapcsolatban, sőt még a történetét se meri  a fórumba leírni, csak így, e-mail-ben.
Azóta a munkába temetkezem, sokszor még hétvégén is dolgozom,de  felejteni így sem egyszerűbb.
Ha újra csinálhatnám, azt gondolom, meglépném azt a lépést.
De ez a hajó már elment...
Tulajdonképpen ez nem is egy szabályos szerelmi csalódás, hiszen én nem adtam esélyt magamnak, magunknak a boldogságra.
Köszönöm, hogy megoszthattam a történetemet.

Szóljon hozzá Ön is!
Kedves Látogatónk!  Mire gondolt, miközben ezt a vallomást olvasta? A „Szóljon hozzá Ön is!” feliratra kattintva máris beírhatja gondolatait!