Gerjesztés

Gyakorló anyuka akut panasza, hogy csemetéje – minden óvónői igyekezet és ráhatás ellenére – nem akar ebéd után aludni az oviban. A fiúcska nagycsoportos, és ír, olvas, számol, rajzol, számítógépezik – amivel manapság nem is áll egyedül a korosztályában.
Ez mind rendben, s hajaz a délelőtti foglalkozásokra. Az ebéd a szokásos, majd következik (következne) a szieszta.
Az óvodások pihenője az a fajta találmány, amelynek a) élettani indokai (a kölöknek kell a nyugalom); b) praktikus okai (valamikor az óvónőnek is ki kell fújnia magát); c) hagyományai (lásd a bevezetőt) vannak.
Csakhogy a szóban forgó lurkó és társai kellőképpen életerősek, felturbózottak ahhoz, hogy – meghaladván a húsz-harminc évvel ezelőtti generációkat – pörögjenek, járjon az eszük és a kezük, kvázi kialakítsák azt az életformát, amelynek eme csíráira támaszkodva próbálják majd megállni a helyüket a majdan elkövetkező mindennapokban. Azt nem állítom, hogy ezt tudatosan cselekszik, de biztos, hogy – vélem: helyes – ösztöneikre hallgatnak.

Tehát a szieszta a kiscsoportosoknak elemi létszükséglet, a középsősöknek élettanilag ajánlott, a nagyoknak pedig többnyire nyűg.

Amitől pedig meg kéne szabadítani mindazokat, akikben az ebéd utáni fekvés több feszültséget, mint energiát gerjeszt.