Kutyaposta

Jelentem: még mindig ugat a kutya – úgy látszik, ez a téma sokkal nagyobb érdeklődést keltett, mint a Kutyapostás gondolta volna. A beérkező levelek és telefonok alapján gyaníthatóan rátapintottunk a lényegre: a kutyatartás/nem tartás alapvető konfliktusára. (Hogy akkor most ne kezdjünk bele a harap/nem harap című közéleti elmélkedésbe…)
Ezúttal a kutyasétáltatókról lesz szó, akik miatt ugyebár rendre ugatnak a nem sétáltatott kutyák, s amely tevékenységet épp ezért jelentősen elítélik a kutyájukat nem sétáltató népek. Szögezzük le mindjárt az elején – ahogy az amerikai krimikben civil ruhában lövöldöző rendőrök szokták –: mi vagyunk a jó fiúk, mi, vagyis azok, akik igenis sétáltatják a kutyájukat. Az, hogy a kutya nem sétáltatva is rendben volna, alapvető tévedése a kertes házakban lakók egy részének, akik azt hiszik, hogy a kert bőséges életteret jelent mindenféle négylábúnak, nem kell kényeskedni, mindenki maradjon csak a helyén. Ez persze nem így van, hiszen a kutya számára az utca jelenti a társas érintkezés színterét, ott van az újságja, a híradója, a mozija, ott lehet találkozni baráttal és ellenséggel, de legalább a szagukkal. Egyébként a sétáltatás, mint probléma, csakis a családi házas övezetben jelentkezik; a társasházban lakók számára ez nem kérdés, napjában kétszer, de leghelyesebb, ha háromszor mindenképpen le kell vonulni, kutyánkkal súlyosbítva, az utcára.
Vagyis a kutyaugatás jelentős részben az utcán vonuló kutyák és nem kutyák: úgymint emberek, macskák, biciklisek, mindenfélék miatt következik be. Nyilvánvalóan méregbe gurulnak a bezárva tartott négylábúak annak láttán, hogy egyesek szépen masíroznak, illegetik magukat az utcán, ahová ők soha, de éppen most nem mehetnek ki. Ezt a gyalázatot mindenesetre hangos szóval kell kikérni, hogy aztán erre a szomszéd kerítés mögül helyeslő válasz érkezzen, hogy így aztán szépen kialakuljon az ugatólánc, amikor is házról házra kíséri hangos üvöltés a sétáltatott egyedet.
Aminek egyenes következményeként küldi melegebb éghajlatra az ordításra felébredő gazda: miért nem megy máshová azzal a rohadt döggel? – kérdi, s lássuk be, némi igaza azért neki is van. Mi több, ha nem mondják el senkinek, a Kutyapostás is bevallja, hogy amikor reggel hatkor utcára lép a hozzá rendszeresített Simonkával, bizony igyekszik néma csendben lopózni, ami ha nem sikerül – és hát rendszerint nem sikerül –, bizony ő is szinte hallja a kedves megjegyzéseket. Amivel egyébként ő sem marad adós, amikor éjféltájt az ő háza előtt vonul át a szomszédos háromfős kutyacsalád, amelyek közül legalább hárommal nincs különösebben jó viszonyban a már említett Simonka…
A Kutyapostára szánt hely ismét elfogyott – de azt hiszem, az ugatásról lesz még néhány szavunk…