Maradok agglegénynek

Tudják, milyen az, ha valaki észtveszejtően szerelmes?
Vikit egy baráti társaságban ismertem meg. Amikor megláttam, csak az érdekelt, hogy valahogy összeismerkedjem vele. Viki egyszerűen gyönyörű. Valami olyan aura lengi körül, amit addig még sosem tapasztaltam, pedig, higgyék el, egy-két nőnek már hazudtam életemben.
De ő más. Nem is csak az, hogy szép, de kedves, szerény, természetes a ragyogása, nem akar mindenáron a központban lenni – csak éppen bármit is csinál, nem lehet második vagy harmadik, csakis első!
Ha ez a lány belém szeretne, engem akarna, istenem!
Hát akkor fogjunk neki a hódításnak…
Nyomultam. Bámultam, csodáltam, a közelébe férkőztem, felkértem táncolni, hozzásimultam, beszívtam az illatát… Jézusom, Vikinek csecsemőillata van…! A húgomnak van ilyen, akiért rajongok, még akár embert is ölnék..
Eltelt vagy 3-4 óra, s elvesztem.
Hát persze, hogy megszereztem a telefonszámát. Nem érdekelt, hogy férjnél van-e, van-e barátja, szerelme, mit tudom én mije. Nekem csak ő kell. Pardon: Ő!
Eleinte kedvesen hárította a telefonjaimat, sms-eimet. Tartózkodó volt. Nem, nincs férjnél, nincs barátja, egyetemre jár, alig jut ideje társaságba járni. Legfeljebb színházba, hangversenyre megy el. A barátnőjével. Vagy egyedül. (Istenem, hány pasas nem aludt aznap éjjel a koncert után…)
Aztán szereztem két jegyet egy olyan darabra, amire fél évre előre kell megváltani. Ez hatott. Eljött! Szédültem. Az előadásból egy hangra sem emlékszem. Beleőrültem, belerajongtam, beleittasodtam.
Randevúra hívtam. Sétára, kikapcsolódásra. Akartam. Megvesztem érte. Elhalmoztam figyelmességgel, szívességekkel, ajándékocskákkal. Alig akarta elfogadni. Belepirult a visszautasításba. Ettől még nagyobb lendületet kaptam.
Nyaralásra invitáltam. Jó messzire, csodás tájakra. Mondtam, hogy két egyágyas szobában lakunk majd. Egy álló hónapig kérleltem, győzködtem, agitáltam, puhítottam. Végre beadta a derekát. Elutaztunk két hétre. A második hét vége felé lettünk egymáséi. A mennyország ehhez képest csakis kutyafüle lehet… Viki tökéletes nő, istenasszony, s mindent valami olyan szűzies odaadással csinál… Tökéletes, csodálatos, felülmúlhatatlan!
Hazajöttünk, s tisztáztuk, hogy még néhány évig nem akar férjhez menni. Diploma után egzisztenciát akar, a saját lábán állva haladni. Majd akkor, egyenrangúként keres igazi és végleges társat magának.
No, gondoltam, az csakis én lehetek. Mesterkedésbe fogtam. Elég volt az albérletből, kell neki egy pici garzon… Összegründolom neki, ha addig élek is! Ilyen-olyan trükkökkel kicsaltam belőle a szükséges adatokat. Az ügyvéd barátom közreműködésével nekiadom az első otthonát.
Nem akarta elfogadni. Megkértem a barátomat, segítsen. Találkoztunk. Ő sem tudta rábeszélni. Megkért, hadd érdeklődjön Viki után – úgy mondta, egy-két körülményt akar felderíteni, hogy hatásosabb legyen a győzködés. Megtudta, hogy Viki egyedül él az özvegy édesanyjával, szerény, de rendezett körülmények között. Úgy intéztem, hogy egyedül felkereshessem a mamát, nagyon aranyos, jóságos asszonyt ismertem meg benne. Titkos látogatásom tényét nem osztottam meg imádott szerelmemmel, aki aztán később bemutatott az anyukájának, de csak alig negyedórát töltöttünk hármasban.
Felcsaptam buldózernak, addig küzdöttem, míg a lakáskulcsot ráerőltettem Vikire. Berendeztük az otthonát. Kifinomult ízlésről tett tanúbizonyságot. Egyszerű, nemes, értékálló darabokat vásároltunk.
A kocsival – szerencsémre! – mintha kissé könnyebb dolgom lett volna, mert belátta, hogy az egyetemre sokkal hamarabb beér autón, haza úgyszintén, s ez csak amolyan időspórolás.
Az ügyvéd barátom, felhívott, s azt mondta, hogy nem érti, Viki mindeddig miért nem mutatta be nekem a bátyját? A bátyját? Hát az is van neki? Hát sógorom is lesz? Mert én elveszem feleségül, csak ő lehet a párom, a szerelmem, az imádottam!
Kértem Vikit, hogy ismertessen össze a bátyjával. Honnan tudok róla, kérdezte. Mondtam, hogy egy közös ismerősünk említette. Ki az, tudakolta. Ez egy picit zavart. Miért fontos ez? Miért nem a bátyja, a leendő sógorom a fontos? Nem akarod bemutatni? Jaj, dehogy nem, csak ő nem is Magyarországon lakik, alig van itt, s bár nagyon szeretik egymást, hébe-hóba találkoznak.
Azért csak összehoztam, összehozattam a randevút. Jóképű, lovagias, jól szituált fiatalember Géza, nagyon szereti a húgát, többször is rajongással ölelték meg egymást.
Két hónappal a tervezett esküvő előtt valamin összeszólalkoztunk. Bután nézhettem, mert Viki furcsa nevetéssel lesajnált. Elhessegettem a rosszkedvemet. Aztán az éjszaka mindent elfelejtetett velem.
Az ügyvéd barátom kérdezte tőlem, hogy miért más Viki bátyjának a vezetékneve, mint a mennyasszonyomé? Más? Tényleg, az összeismerkedésünkkor csak annyit mondott, hogy ő Géza, én meg gondoltam, hogy ugyanolyan Géza, mint amilyen Viki. Ez akkor fel sem tűnt, de most, hogy mondod… A barátom hümmögött, s valami olyasmire célzott, hogy vissza kéne fognom az adakozó kedvemet, hátha más is profitál belőle… Megnehezteltem rá, irigynek gondoltam.
Féltem az újabb balhétól. Próbáltam körmönfont lenni. Mondtam Vikinek, hogy eddig nem is jutott eszembe megkérdezni, hogy a bátyjának miért más a vezetékneve. Honnan veszed, kérdezte. Mondtam, hogy a bemutatkozáskor ez nem tűnt fel, csak úgy eszembe jutott. De hiszen csak annyit mondott, hogy Géza, emlékezett Viki. Hát ez az, válaszoltam, miért nem mondta, hogy milyen Géza? Talán másmilyen Géza? Igen, másmilyen Géza, mert ő még édesanyja első házasságából származik. Erre én: nos, amikor én az édesanyádnál jártam, ő azt mesélte, hogy a te édesapád volt az egyetlen és igazi férje, reméli, hogy a kislánya is ilyen szerencsés lesz. Honnan tudod? Hát jártam az anyukádnál. Micsoda, te nyomozol utánam? Dehogy nyomozok, csak azért mentem el hozzá, hogy újabb érveket találjak ahhoz, hogy végre elfogadd a lakást magadnak.
Na, erre következett a nagyjelenet, hogy ilyen bizalmatlansággal nem lehet máris összeházasodni, gondolkodnunk kell, persze egymástól távol, tartsunk szünetet stb.
Hívtam a barátomat, aki megkönnyebbülten sóhajtott fel: végre elmesélheti, amit azóta kiderített, hogy Géza nem testvér, hanem Viki férje… Kicsoda? Látod, te hülye, még most sem akarod elhinni, hogy átvertek!
Aztán kirajzolódott a sztori, hogy mekkora balek vagyok. Már nem az első áldozat voltam, akit Viki és a kedves férje megkopasztott. Bár a barátom ajánlotta, hogy visszaperli a lakást meg a kocsit, de nincs kedvem az effélékhez. Megfizettem a tanulópénzt. Engem már nem ver át többé egyetlen nő se. Ha úgy hozza a sors, maradok agglegénynek.

Szóljon hozzá Ön is!
Kedves Látogatónk!  Mire gondolt, miközben ezt a vallomást olvasta? A „Szóljon hozzá Ön is!” feliratra kattintva máris beírhatja gondolatait!