Optimizmust sugározva

Mottóm kedvenc francia írómtól, Françoise Sagantól származik: „A szerelem nem egy, hanem az egyetlen lehetőség, hogy boldogok legyünk”.
Az én csalódásos történetem a következő...
(Jelzem, ma már nem találom annyira keserűnek, mint anno. Ma már pontosan tudom, hogy semmi nem határozza meg annyira az ember személyiségfejlődését, mint éppen a szerelem. Legyen az beteljesült, plátói, vagy csalódással végződő. Tehát ennek épp velem, velünk, épp akkor, és épp úgy kellett megtörténnie, ahogy történt.)
Kamaszként az őseim rendszeresen kicsaptak germán földre nyelvet tanulni. Amikor a campuson elsőéves bölcsész voltam, akkor sem történt másképp. A fél rokonságunk, onkelek és tántik, na meg az uncsitesók is ott tanyáznak, tehát elég családias, mozgalmas nyaraink voltak.
Azon az ominózus nyáron találkoztam a szomszéd fiúval, Olaffal. Mint később kiderült, nem teljesen véletlenül.
Mert hogy a népes rokonságnak nemcsak arra volt gondja, hogy a DER, DIE, DAS helyes használatát elsajátítsam, hanem hogy kortárs kapcsolatokra is szert tegyek, és ne egész nyáron az aacheni szobám mélyén lapuljak mindenféle komoly könyvek között, vagy Bryan Adams-slágereket hallgatva naphosszat, magányosan.
Olaffal a kapcsolatunk úgy kezdődött, hogy én kitartóan utáltam, vagy legalábbis irritálónak találtam. Laza volt, könnyelmű, túl magabiztos, túl közvetlen, és folyton vigyorgott meg hülyéskedett, mint aki be van tépve. Tűz és víz voltunk.
Az én személyiségem élesen ellenpontozta az övét. Zárkózott, zord tinédzser voltam, melankóliára, világfájdalomra hajlamos, aki komoly intellektuális beszélgetésekre vágyott, lehetőleg felnőtt, szintén komoly, érett emberekkel. Kerültem tehát ezt a heves, izgága germán csávót. (Még mondja valaki, hogy a németek fagyosak!)
Aztán a nyár végére csak megtörtént a „betörésem”. de nem adtam könnyen magam! Minden nap egy kemény próbatétel lehetett neki. El kellett viselnie a  hangulatváltozásaimat, tolerálnia kellett a szeszélyeimet, beszélgetnie kellett velem fajsúlyosabb dolgokról is, mint a szex vagy a világban zajló sportesemények, meg kellett hallgatnia korai zsengéim felolvasását, természetesen magyarul, el kellett fogadnia, hogy a szívemet már egy másik férfi, Bryan is uralja, továbbá el kellett tűrnie, hogy naponta minimum 2-3 órában arról áradozok neki félig németül, félig magyarul, hogy mekkora egy isten ez a Bryan, és hogy milyen gyökér mindenki a világon, aki ezt nem így gondolja. Ja, és a kedvenc ebét is el kellett zárnia, ha náluk lógtam, merthogy papírom van a súlyos zoo-fóbiámról.
Kitartó nép a német, így Olaf is az volt. A nyár végén már így búcsúzott: Ich liebe Dich, Sophie. (Merthogy bármennyire is kapacitáltam, magyarul képtelen volt megtanulni, még a keresztnevemet sem.)
Visszatértem a campusra, és mikor éppen nem bifláztam a vizsgáimra, vagy nem a lapzártával küszködtem, azon merengtem, hogy mennyire hiányzik nekem ez az Olaf, és hogy a fenébe zúgtam így bele, mikor az elejétől fogva valamiért utálni akartam.
A távkapcs. szar dolog, ezért Olaf Magyarországra jött, beiratkozott a jogi karra, de előadások helyett többnyire engem látogatott. Ich träume von Dir – mondta, és teljesen levett a lábamról.
Aztán véget ért az a szemeszter is, és Olaf hazautazott. Nálam meg beborult, minden szinten.
Visszatért a „fekete kutya”, a kamaszkori depresszióm, és néhány évig nem is hagyott nekem energiát, időt és életkedvet ahhoz, hogy igazán felnőjek.
Olaf hiányát más pasikkal kompenzáltam, zűrös ügyek voltak, érzelmi ámokfutások, fék nélkül,  s prímán ki is égtem szűk félév alatt.
Feküdtem a szobám mélyén, bámultam a falat, nyeltem a Prozacot, mint más a cukorkát, láncdohányossá váltam, hard rockot bömböltettem, és látványosan megvetettem mindenkit, akin azt láttam, hogy élvezi az életet, a tetejébe még boldog is.
Olaf egy ideig írogatott, mikor kiderült, hogy nálam „ég a ház”, spéci Bryan-albumokat küldözgetett, meg eredeti Elfriede Jelinek-köteteket, és hívott, hogy menjek: Ich warte auf Dich.
Bő fél év után rászántam magam, hogy útra kelek, és tiszta lapot nyitok. Meg akartam csípni egy ösztöndíjat, elhatároztam, majd ott járok suliba, én is az Olaf-féle könnyelmű, laza, felszabadult életet fogom élni, ettől majd új erőre kapok, és bizti szépnek fogom látni a világot.
Hívtam is Olafot, hogy acélozza a tűrőképességét, mert megyek. De Olaf nem volt elérhető sem akkor, sem a következő napokban.
Akkor már gyanakodtam...
Mikor nagy nehezen sikerült vele beszélnem, és számon kértem rajta ezt a viselkedést, akkor idegesen, a szokásosnál is gyorsabban hadarva ugrott nekem a kérdéssel: Bist Du eifersüchtig auf mich?!
Nein, ich bin böse auf Dich! – üvöltöttem, hogy beleremegett a ház.
Nem, cseszd meg, nem vagyok féltékeny, csak szimplán dühös,  te mégis mire gondolnál a helyemben?!
(Itt most megkímélek mindenkit a vulgárisabb fordulatoktól. Inkább csak arra hívnám fel a figyelmet, hogy ha németül mondunk csúnyákat, ahogyan én is tettem, az a magyar fülnek igen komikusan tud hangzani, még ha valaki egy árva hangot sem beszél németül.)
Rövidre zárva: kiderült, hogy Olafom félrekefélt, és már hónapok óta egy másik csajjal mulatta az időt; Ingrid vagy Senta vagy Franke, már nem rémlik...
Fájt, hogyne fájt volna, de hogy ne ilyen sírósan zárjam, azért megemlítem, hogy mit kaptam ettől az egésztől, amiből a mai napig profitálok.
Pl. a német nyelv szeretetét! Azt, hogy fordítgatok, komolyan foglalkozom a német-osztrák irodalommal, hogy kutatom, hogy interjút tervezek a Nobel-díjas íróval, Elfriede Jelinekkel… Hogy felfedeztem magamnak egy klassz országot, kultúrát...
És hogy megtanultam nem elájulni minden fickótól, aki kicsit is kedvesebb a szívemnek (kivétel: Bryan!), nem bedőlni a szerelem illúziójának, mikor annak tűnik, aztán idővel kiderül, hogy mégsem...
Mondhatni, szkeptikus vagyok, de szerintem ez óv meg engem attól, hogy egy egész raktárra való csalódásos sztorit halmozzak fel a jövőben.
Visszatérve a mottómra („A szerelem nem egy, hanem az egyetlen lehetőség, hogy boldogok legyünk”): én ebben nagyon hiszek, és egyben bátorító üzenetnek szánom azoknak, akik kiégtek a sok csalódástól, és azoknak, akik  majd olvassak ezt az összeállítást, és a végére tök deprimáltak lesznek a sok megkeseredett  szösszenettől.
Most az egyszer hadd sugározzak optimizmust!
 
Szóljon hozzá Ön is!
Kedves Látogatónk!  Mire gondolt, miközben ezt a vallomást olvasta? A „Szóljon hozzá Ön is!” feliratra kattintva máris beírhatja gondolatait!