Egy hét hordaléka

Az akció mögött egy jól körülhatárolható dinnyelobbi áll, amely ily módon akar piacot szerezni. Ezt ugyan nem egészen értem, bár megszokhattuk, hogy minden történetet összemaszatolnak az állítások nehezen bogozható tagadásával. Ami sokkal inkább elgondolkodtató, az a csányi dinnyések története. A faluban évszázadok óta termelik a gyümölcsöt, mégsem tudnak összefogni a gazdák. Talán itt lehet a bajok gyökere. Ahelyett, hogy szövetkeznének – nemcsak a termelésre, de az értékesítésre is – és közösen védenék az érdekeiket, csak panaszkodnak, panaszkodnak és panaszkodnak. Pedig amíg nem látnak a falujuk templomának tornyán túl – s nem csupán a csányiak –, addig, azt hiszem, nem is számíthatnak arra, hogy nem használják ki őket a végletekig.

Nem állítom, hogy a Lajtán túl csupa angyal ül a volán mögött, ám elég volt néhányszor átkerekeznem a Fertő tó magyarországi partjáról az osztrákra az elmúlt napokban, hogy érezzem a különbséget a kétféle közlekedési kultúra között. Arrafelé valami miatt általában előzékenyebbek az autósok, s ha hibázol, akkor sem üvöltenek rád. Mintha már rájöttek volna, hogy a közlekedés egy nagy közös társasjáték, amely csak úgy működik flottul, ha mindenki tartja magát a szabályokhoz. Nálunk meg mintha arról szólna ez a játék, hogy miképpen lehet kijátszani a szabályokat. Az autós: hiszen nem is én ültem a volánnál. A hatóság kontrája: nem érdekes, de te vagy a tulajdonos. Rekontra: leszedem a rendszámot, úgysem tudod meg, ki vagyok. Szubkontra: akkor bevonom a forgalmi engedélyed. Csodálkoznék, ha erre ne találna ki valamit az autóvezető.

Azt hiszem viszont, nincs olyan autós, aki mindig minden szabályt betartana. Legutóbb Orbán Viktort kapták azon a romániai rendőrök, hogy 100 kilométeres sebességgel hajtott, s mivel nem volt nála elegendő készpénz a büntetés kifizetésére – valamivel több mint 16 ezer forintnak megfelelő 250 lej –, elvették a jogosítványát. Nem ismerem a román törvényeket, nem tudom tehát, hogy tehettek volna-e mást a román rendőrök. Vagy netán adhattak volna-e hitelt a diplomata-útlevéllel autózó volt magyar miniszterelnök szavának, hogy be fogja fizetni a büntetést anélkül, hogy elvennék a jogosítványát… Az okmányt mindenesetre két hét múlva kapta vissza, addig a rendőröktől kapott román nyelvű igazolással autózhatott. Elképzelem, amint megállítják Magyarországon, ő pedig felmutatja a román hajtási engedélyét… Az egész történetre mindenesetre úgy reagált, ahogy ebben a helyzetben az egyetlen európai módon reagálni illik: elismerte, hogy gyorshajtásával hibázott, tehát a román rendőrök helyesen jártak el.

Érdekes bújócskát játszott egyik reggel a rádióban a műsorvezető és Elbert Gábor, a lemondott sportállamtitkár. Az előbbi azt szerette volna megtudni, mi áll a döntés hátterében, az államtitkár pedig rendre kitért avval, hogy alapkérdésekben nem értett egyet főnökével, a miniszterrel. Én persze az újságírónak drukkoltam, már csak azért is, mert szerettem volna megtudni a mélyebb okokat. Egészen addig, amíg Elbert azt nem mondta, ha nem is szó szerint, de értelemszerűen, hogy nem piszkít oda, ahonnan eljött. Merthogy így nevelték, és a sport is erre tanította. Lehet, hogy néhány információval szegényebb maradtam, viszont egy-két szép mondattal gazdagabb. S ez is nyereség a mai sárdobálós világban. S hogy miért jött el valójában az államtitkár? Majd elmondja más. Remélhetőleg. Ha ugyan nem torzítva. Akkor viszont mégiscsak jobb lett volna, ha az érintett beszél?