Csak kérdezem

A világ egyik legnagyobb operaénekese, Plácido Domingo a napokban telt házas koncertet adott Pécsett. A spanyol mester szabadtéri koncertjére mintegy hétezer lelkes rajongó érkezett az ország minden szegletéből. A 67 éves tenor elsősorban Verdi-, Puccini- és Wagner-műveket adott elő, és néhány magyar sláger is felcsendült. A tömeg egy emberként tombolt.
– Először énekelt magyar vidéki városban, míg Budapesten már ötször is színpadra lépett. Van különbség a fővárosi és a vidéki fogadtatása között?
– A muzsika mindenhol megérinti az emberek lelkét. De míg Budapesten gyakran adódik komolyzenei esemény, addig a vidék sajnos nincs elkényeztetve ezen a téren. Úgy éreztem, hogy Pécsett sokkal spontánabbul, önfeledtebben reagáltak a repertoárunkra. A várost egyébként is körülöleli a történelmi hangulat. Vallásos ember lévén felkerestem a Pécsi Székesegyházat és a Bazilikát, valamint az ókeresztény sírkamrákban is jártam. Mivel a finom ételeknek és a jó bornak sem szívesen állok ellen, felejthetetlen volt a villányi borvacsoránk is. Jómagam egyébként Madridban születtem, de egy elmaradott falucskában, Mexikóban cseperedtem fel.
– Állandó sztárja a világ legnagyobb operaházainak, és szabadtéri rendezvényeken is előszeretettel énekel. Melyik áll közelebb a szívéhez?
– Mindkettőt másért szeretem. Sokszor tízezer ember előtt énekelek, akiknek néha nem könnyű megtartani a figyelmét. A nyári szabadtéri fesztiválokra más elvárásokkal érkeznek a hallgatók, mint mondjuk egy Wagner-operára.
– Ön jószolgálati tevékenységéről is híres. A mexikói földrengés után például gyermekfalut építtetett az árva gyerekek számára.
– Boldog ember vagyok, mindenem megvan, amit csak kívánhattam magamnak: családtagjaim, szeretteim, pénzem. Az a véleményem, hogy mindenkinek kötelessége a maga módján segíteni az elesetteken. Mert mindenki számít a világon.
– Nagy dicsőség érte Spanyolországot, amikor nemrég diadalmaskodott a labdarúgó Európa-bajnokságon. Osztozott az örömben?
– Madarat lehetett velem fogatni, annál is inkább, mert most a lelátóról szurkolhattam az országom válogatottjának. Amikor 1964-ben bajnok lett a nemzeti tizenegy, sajnos nem tudtam ott lenni az eseményen. Akkor megfogadtam, hogy soha többé nem hibázom ekkorát.