Egy hét hordaléka

Érdemesebb inkább az okokat elemezni, ami viszont keservesen nehéz munka. Hiba bizonyára bennünk is van – a magyar sokszor viselkedett felsőbbrendűen a tótocskáknak csúfolt szlovákokkal szemben –, de Trianon óta nemzedékek születtek, engedtessék meg most már ne magunkra venni őseink hibáit. Vagy éppen ők egyenlítik ki ily módon a maguk kisebbrendűségi érzéseit velünk szemben, merthogy a kultúrájuk fiatalabb a mienkénél? Ha így teszik, rosszul teszik, hiszen minden kultúránál van régebbi – egyet kivéve. (Hogy melyik az, ne kérdezze az olvasó, a vitát, ha van egyáltalán értelme, hagyjuk meg a tudósoknak.) Hogy miért utálnak mégis minket a szlovák fiatalok, akik közül, vélem, számos nem is látott még élő magyart? Félek, hogy érzéseik felülről irányíttatnak, még ha ezt ők maguk nem tudják is. A politikusoknak ugyanis mindig jól jön, ha a hibás intézkedéseik miatti ellenszenvet átterelhetik másokra. Egy másik nép pedig, idegensége okán – amely tudat alatt szorongást kelt az emberben – mindig alkalmas ilyesmire.

Barack Obama nem fogja túlélni, ha Amerika elnökévé választják. A jóslat időről időre elhangzik, s nem is alaptalanul. Bár az USA élén állók mindig is a világ legveszélyeztetettebb emberei közé tartoztak – le is lőttek közülük néhányat –, ám Obama a bőrszíne miatt különösen erős indulatokat vált ki honfitársai egy részében. Ezen persze megint csak nem csodálkozhatunk, hiszen Amerika egyes államaiban nem is olyan régen még a bíróság előtt fekete nem vallhatott fehérre. Aztán felnőtt két nemzedék, s esetleg valamennyi fehér fölé feketét választanak. Fel tudja-e dolgozni az ember az ilyen gyors változást? Természetesen nem.

De akárki ül is januártól abba a bizonyos washingtoni ovális irodába, nagyon össze kell szednie magát, ha meg akarja tartani választói bizalmát. S ez nemcsak rá vonatkozik, hanem általában a politikusokra, akikben a felmérések szerint a legkevésbé bíznak az emberek. Hogy akkor mégis kibe vetjük a bizodalmunkat? Leginkább a tűzoltókba. Csoda-e? Egyáltalán nem. Hiszen amíg a tűzoltók munkája átlátható és áldozatos – kevés keresetükért bármikor riaszthatók, s akár az életük kockáztatásával is segítenek –, addig a politikusok tevékenységét homály fedi, s kevesekkel tudják elhitetni, hogy a döntések valójában nem valahol a kulisszák mögött születnek. Érdekessége még a felmérésnek, hogy a papok a lista közepén találhatók. Pedig sokuk munkája áldozatos, ám hiába, ha tevékenységüket kevéssé ismeri a közvélemény. Ki kellene nyitniuk a plébániák ajtaját, mint ahogy tette XXIII. János pápa, amikor azt magyarázta környezetének, hogy mi is az akkor kezdődő zsinat célja. Odament az ablakhoz, s kitárta. Hát ez. S vajon mi, újságírók, hol állunk? Bizony a sor végén, éppen csak a politikusokat előzzük meg. Ajjaj…

Budapest lakóinak egy része előszeretettel sajnálja le a falusiakat, gondolván, hogy az ő életformájuk magasabb rendű. Ha rákérdezek, miért is gondolják így, csak homályos magyarázatokat hallok. Pedig semmi okuk lenézni a vidékieket. Számos faluban járva hallom például, hogy régen összközműves a település, a szennyvízberuházáson is túl vannak. Budapesten pedig? Csupán mostanában kezdték el építeni a budai főgyűjtőcsatornát, hogy végre ne tisztítatlanul ömöljön a Dunába sok százezer fővárosi szenynye. A késlekedésnek persze ez esetben is anyagi okai voltak. De most legalább elkezdték. Éppen ideje volt, hogy pótolják a falvakkal szembeni lemaradásukat.