Egy hét hordaléka

Kiadta a sztrájkfelhívást, majd ő maga szépen gépre ült, és meg sem állt a csendes-óceáni szigetekig. A történet eddig csak csúnya, ám ezek után már piszkos is. No nem azért, mert jó német lévén, saját országának légitársaságát vette igénybe az utazásához, hanem azért, mert az útért egyetlen eurót sem fizetett. Tehette, ugyanis a Lufthansa felügyelőbizottságának tagjaként jogosult az ingyenjegyre. A felháborodás elemi, számosan követelték a vezető fejét, aki ugyan végül nem mondott le, ám hazaérkezve bocsánatot kért. A történet játszódhatott volna akár nálunk is, nem egy szakszervezeti vezetőnk kap kiemelt juttatást attól a cégtől, amelynek munkavállalóit aztán csatába viszi a magasabb bérért… De azért van különbség is: a ver.di legalább eredményesen harcolt, a földi irányítók fizetését megemelték…

Az emberi jogokról szóló elméleti tanácsadás után most, a határok megnyílásával a gyakorlati foglalkozás következett a nyugati országok számára, s ezen, bizony, elvérezni látszanak. Megmondják, miképpen emeljük be a nemzetbe a romákat úgy, hogy azt ők el is fogadják, s közben ne sérüljenek a jogaik, csorba se essen a méltóságukon. Igazuk van, érdemes együtt gondolkodni ezeken a kérdéseken, minden tanácsot szívesen fogadunk. Ha annak van hitele. Mert közben mi a gyakorlat? Olaszországban már ujjlenyomatot vesznek tőlük, Oslóban panaszkodnak: nem tudnak úgy kiülni egy kávéház teraszára, hogy ne jelennének meg azonnal a bérelt minibuszon Bulgáriából, Romániából érkező kéregetők, Helsinkiben nem kapják vissza a cigány koldusok a gyerekeiket addig, amíg ki nem penderítik őket az országból, Dániában pedig… Csak az a kérdés, miképpen egyeztethető össze mindez az általuk oly előszeretettel hangoztatott nézetekkel. Vagy a gyakorlat kicsit mindig más, mint az elmélet?

Ülök egy ruszti cukrászdában – a Fertő-tó ausztriai partján, a magyar határtól néhány kilométerre –, a pincér tiszta magyarsággal veszi fel a rendelést. Szó szót követ, magyar persze, tudom meg, Kapuvárról jár át mindennap autóval. Nem akar húsz kilométert kerülni, ezért a határon Fertőrákosnál kel át – jóllehet tiltja a tábla. Minap is vitába keveredett az osztrák rendőrökkel, akik őt megállították, az előtte szabálytalankodó honfitársukat viszont nem. Nekem meg egy karácsony előtti nap jut eszembe, december 21., amikor a két ország polgárai együtt ünnepelték a határok leomlását. Az osztrákok ugyan szívták a fogukat – például a bűnözők ellenőrizetlen közlekedésével rémisztgették magukat –, ám végül csak beadták a derekukat. A szabad közlekedést azonban azóta sem tették lehetővé teljes mértékben. Pedig nem bűnözők kelnének át elsősorban a határon, még csak nem is koldusok, hanem magyar felszolgálók, akik az ő kényelmüket szolgálják, s közben még az országukat is gazdagítják. Ám az osztrákok gőgjükben még ezt is nehezítik.

Az egyik meghatározó olvasmányélményem az Iván Gyenyiszovics egy napja című kisregény. Szerzője, Alexandr Szolzsenyicin saját tapasztalataira alapozva mutatja be – s döbbentette rá a nyugati baloldali értelmiséget is –, hogy az elméletileg annyira tetszetős kommunizmus mit jelent a gyakorlatban. A Nobel-díjas szerző azonban nem állt meg a lágerek kegyetlen világának ábrázolásánál, később, a nyugati fogyasztói társadalmak lélektelenségét megismerve, szintén vitriolba mártotta a tollát. A vasárnap elhunyt író örökre bevonult az irodalomtörténetbe.