Ciprus: az örök tavasz szigete

Ha az először idelátogató magyar turista beül a bérelt autójába, és észreveszi, hogy nincs előtte kormány, mindenképpen arra a megállapításra jut, hogy különleges helyre érkezett. Akkor kicsit zavartan, kicsit ijedten átcsusszan a másik oldalra és viszonylag rövid időn belül megszokja, hogy sebességváltáskor ne az ablakot nyissa ki, ellenben szorosan tapadjon arra az oldalra, amelyiken ha Magyarországon közlekedne, azonnal megbüntetné a rendőr.

Amikor megérkezik a szállodába és lerogy a fotelba, a vállában végre felengednek a megfeszített izmok, mivel előtte görcsösen szorongatta a kormányt. De ezzel véget is érnek a megpróbáltatások, hiszen ez itt Ciprus, Afrodité, a szerelem és az örök tavasz szigete. Ugyan kinek jutna eszébe azon aggódni, hogy miképpen is úszta meg azt az előbbi 30 kilométert? Boldogan hátradől és azt gondolja: igen, ezt is megoldottam. Kezdődhet a vakáció!

A reggeli napsütésben még fehérebbnek tűnnek az egyébként is hófehér házak. A nagyvárosokban természetesen itt is minden úgy zajlik, mint a többiben: autók, forgalom, ismerős boltok – de a ciprusi nagyvárosok mégis sokat megőriztek érintetlenségükből. Nicosiában, a fővárosban például csak ímmel-ámmal működik a tömegközlekedés: buszok még csak-csak járnak – állítólag nem túl rendszeresen, de cserében nem is drágán –, viszont se villamos, se metró, és a hírek szerint ez így is marad még jó darabig. Talán így is van ez rendjén: egy 9000 éves város nem adja meg magát olyan könnyen a modern világnak. A forgalmas bevásárlóutcában, világszerte ismert híres márkák boltjai előtt fejkendős néni kínálja a portékáját: paradicsomot, mogyorót, gyümölcsöket. A narancsokon még ott vannak az ágacskák és a levelek – ez az a látvány, amitől a messzi északinak mosolyogni kezd a lelke.

Ha – már kicsit bátrabban – újra autóba szállunk, hogy elhagyjuk a várost, egy képeskönyv kellős közepébe csöppenünk. Az út mellett leanderek és ciprusok, lépten-nyomon kis templomok, a dombok, hegyek tetején mindenütt kolostorok – vajon összeszámolta-e már valaki, hogy hány kolostor van Cipruson?

Egymást követik a képeskönyv-jelenetek: a semmi közepén aprócska templom, előtte egy olajfa alatt pap ül és egy lehajtott fejű asszonyt hallgat. Az út mentén Kallinikis atya ikonfestő műhelye, ahova – ahogy a tábla hirdeti – még nők is beléphetnek. Az álmos kis falucskában, két öreg ül az árnyékban, egyikük kezében hatalmas kulcs – büszkén mutatja, hogy ezzel nyílik a helyi, 15. századból származó kápolna ajtaja. És mindenhol, mindenkinek van az idegenhez egy kedves szava.

Mindenképpen érdemes időt szakítani Larnakára, az álmos kisvárosból büszke tengerparti üdülővé nőtt városra is. A megosztott Nicosia nemzetközi forgalmát a larnakai repülőtér vette át, ez pedig nemzetközivé tette magát a várost is: a larnakai promenád bármelyik elegáns tengerparttal felveszi a versenyt. Az utcákon jól megférnek egymás mellett a templomok és a mecsetek.

Útban a repülőtér felé együttérző mosollyal figyelem az előttem szerencsétlenkedő autót és határozott mozdulattal megelőzöm – jobbról. A bal kezemmel kapcsolok négyesbe: hiányozni fog ez a kis autó. És hiányozni fog Ciprus is.