Domokos Gábor: valóban kreatívak a magyarok?

– A mindennapokban is használható a Gömböc (Hogy mi is az, lásd keretes írásunkat a beszélgetés után. A szerk.), vagy csak mint designtárgy és találmány funkcionál?
– Elviekben nem szántunk neki használati funkciót, de aztán az emberek megszerették a formát. Ma már például a gyógyászatban, leukémiás gyerekek rehabilitációja során alkalmazzák, de emellett autista gyerekeknek is igen jó fejlesztő játék. Már egy négyéves is megérzi, hogy ebben van valami titokzatos, elkezd róla gondolkozni, és ha nem is fogalmazza meg, rájön a tárgy különlegességére. A Gömböc esetében két nagy rejtély volt, az első a matematikai, amelyet megoldottunk, a második maga a kivitelezhetőség. Amikor az elméleti rejtély megoldását a matematikusok elfogadták, a történet akár véget is érhetett volna, mégis számunkra itt kezdődött az igazán izgalmas része. Elviekben ugyanis több gömböc létezhet, mégis valószínűsíthető, hogy közülük ez a legjobb, ami gyakorlatban is működik.

– Több mint 10 év kellett a megvalósításig, mindeközben hogyan változott a kutatók helyzete, illetve a társadalom hogyan áll a kutatók munkájához?
– A mi esetünk ebből a szempontból nem szokványos, ugyanis ez egy igen bizarr kutatás volt, mégis kaptunk rá lehetőséget, hogy végigvigyük. A társadalom rengeteg pénzt költ a kutatásokra, amelyért cserébe logikusan azt várja, hogy ennek legyenek eredményei. Egyes kutatások jelentős összegeket felemészthetnek úgy, hogy rövid távon még senki nem látja a pontos végeredményt, vagyis a kutatás-finanszírozban komoly rizikók rejlenek. Ennek ellenére nem szabad kizárólag a gazdasági megtérülés alapján dönteni, mivel a kutatások nagy része ez alapján nem is lenne értékelhető. A kutatók egy részét azért kell eltartani, hogy ha nagyon ritkán jön valami kivételes felfedezés, áttörés, amely jelentős társadalmi, gazdasági hasznot hozhat, akkor legyen, aki ezt azonnal felismeri. Ezeken a szinteken ugyanis már nagyon nehéz megmondani, hogy ki a nagyon okos, vagy ki a zseni, és mi fog gazdasági hasznot hozni. A szellemi források a társadalom óriási értékei, azonban láthatatlanok és a kutatók feladata ezeket láthatóvá tenni.

– Ha már a szellemi tőkénél tartunk: mennyire igaz vagy sztereotípia, hogy a magyarok kreatívak?
– Abban végletesen nem hiszek, hogy bármilyen genetikai módon meghatározható lenne, hogy egy-egy nép mennyire kreatív. A XIX.-XX. század fordulóján Budapesten egy intellektuális és gazdasági központ, világváros volt és mindez nem is volt olyan nagyon régen, hogy ebből minden eltűnt volna. Sőt, a háború után is volt egy világszínvonalú középiskolai rendszerünk. Ezek hungarikumok, amelyeket gyakran összetévesztenek a magyar kreativitással. A magyar emberek hozzávetőlegesen ugyanolyan okosak (vagy buták), mint bármely más ország társadalma, azonban számunkra adott ez a kiváló háttér. A minőségi oktatásról mára csupán halvány emlékünk maradt, annyi, amennyit még nem romboltunk szét teljesen. Pedig az oktatás és a tudomány feladata lenne felismerni az igazi tehetségeket. Ez azonban csak akkor működik jól, ha a tudomány egy zárt rendszer, amelybe kívülről nem lehet beleszólni, nem úgy, mint ahogy nálunk működik.

– Mi jelenti a problémákat a jelenlegi oktatási rendszerben?
– Az, hogy a szintek között nincsen meg a szükséges hierarchia. Ma egy egyetemi tanári kinevezéshez, vagy akár egy egyetem doktori iskolájának megalapításához hallgatói szavazat kell. Ez képtelenség, ami amellett, hogy bizarrnak hangzik,  halálos méreg, amit semmilyen rendszer nem bír ki tartósan. Nem azért, mert elvetemült gonosztevők lennének hallgatói önkormányzatok, hanem azért, mert a rendszer így nem képes működni. Egy zárt rendszerben nyilvánvalóan csak az tud ítélkezni, aki megfelelő szinten van, ezzel szemben jelenleg gyakorlatilag bárki, bármiről mondhat véleményt, még ha nem is ért hozzá. Másik probléma, hogy a magyar egyetemek nincsenek versenyhelyzetben, ebből fakadóan nincsenek arra kényszerítve, hogy növeljék a színvonalat és meggondolják, kinek adnak például doktori címet. Hiába panaszkodunk, hogy kevés a pénz, a fő probléma nem ez, hanem hogy kikopott a versenyszellem, ami arra ösztönözné az egyetemeket, hogy meggondolják, mire mennyit áldoznak. Egy jobb külföldi egyetemen akár napi 12 órákat is dolgoznak, nálunk ilyet ritkán látni. Panaszkodni tudunk, csak tenni már nincs indíttatásunk.

– Mit tud nyújtani a külföld a diákoknak?
– A kérdést két részre lehet bontani, egyrészt az egyetem utáni ösztöndíjra, másrészt az egyetem alatti külföldi tanulásra. A végzettek számára – a legjobb külföldi egyetemen végzetteket is beleértve – létkérdés megismerni és látni, hogy mások mit csinálnak. Nálunk ez fokozottabban jelentkezik, hiszen mi nem állunk azon színvonalon, mint a híresebb angol vagy amerikai egyetemek. A tudomány egy folyó, amelynek mi nagyon a szélén állunk. Hogy  a fősodorba belekerülhessünk, meg kell tanulnunk kérdéseket feltenni – ez fontosabb, mint a rá adott válasz –, amihez viszont külföldi tapasztalatokra van szükség.

– Mit gondol, hogyan lehetne népszerűbbé tenni a tudományt Magyarországon?
– A 70-es években, az akkori egyetlen tv csatornán ment a „Ki miben tudós?” nevű vetélkedő. Itt két tehetséges fiatal egy nemzetközi hírű tudósokból álló zsűritől kérdéseket kapott és így versengett egymással. Abban az időben gyakran ez volt az esti program, amit szívesen néztek az emberek, majd erről beszélgettek, nem pedig arról, hogy ki kivel verekedett az előző esti műsorban. Ilyen tudományos vetélkedőket lehetne ma is olyan színvonalon csinálni, hogy ne egy lebutított közönség-show legyen, hanem rendelkezzen mély mondanivalóval, amin a néző elgondolkozhat. Fontosak volnának a tudományos-népszerű műsorok is, a tudományos eredményeket, érdekességeket el kell tudni úgy mondani, hogy az mindenki számára érthető legyen. Ha ez nem sikerül, akkor ott az előadóval van a baj.