Gazdák, fogjatok össze!

A Kis-, Közép- és Agrárvállalkozók Országos Szolgáltató Egyesületének tanácskozásán olyan kérdésekről esett szó, amelyek régóta nyugtalanítják a földből élőket. Egy olyan esztendő után, amilyen a tavalyi volt – amikor a mezőgazdaságban sokkal gyengébb eredmények születtek, mint az előző évben –, a problémák élesebben vetődnek fel.

Hallgatva a hozzászólásokat, felidéződtek bennem apám szavai. Ő, aki 1960-ban a téeszesítésnek csaknem áldozata lett – két hónapot töltött a bajai kórház idegosztályán –, néhány évvel a téeszeket leromboló rendszerváltozás után azt mondta: soha nem volt ilyen rossz a parasztnak. S hozzátette: nem támogatni kéne itt mindenfélét, hanem az kellene, hogy ára legyen annak, amit megtermelünk.

A helyzet azóta alig változott. Sok mindennek ma még annyira sincs ára, mint a kilencvenes évek elején. A tejtől a meggyig nem egy termékért most jóval kevesebbet kap a gazda, mint néhány esztendővel ezelőtt. Időről időre megjelennek az eladhatatlan hagyma- és krumplihegyek, télidőben is ott az alma a fákon. Odalett a termelők biztonsága. A rendszerváltó időkben oly sokat hangoztatott cél – azaz: a feldolgozásból és az értékesítésből kapjon sokkal nagyobb részt a földműves –, kistermelők esetében csak elvétve valósult meg. Mindennek a kistelepülések látják leginkább a kárát: Dunatetétlenen, 650 lelkes szülőfalumban 1975 és ’90 közt csaknem negyven ház épült, azóta három.

Mi az oka, hogy a magyar agrárterméket gyakran idehaza sem lehet eladni? Hibás ebben a termelő is, ha beéri a sopánkodással, ahelyett, hogy jobban odafigyelne a piaci igényekre, és megpróbálná teljesíteni azokat. Csakhogy a helyzet nem ilyen egyszerű. Az üzletek polcain ott a külföldi áru, és ha ízben, zamatban többnyire el is marad a hazaitól, a magyar vásárlók csaknem ötven százaléka mégis inkább azt veszi meg. Főleg ha ráadásul olcsóbb is, mint a magyar.

Az a fajta szolidaritás, amely tőlünk nyugatra jellemző, nálunk ma még gyönge lábakon áll. Az osztrák, a német, a francia polgár idegenből hozott terméket csak akkor vesz, ha a saját országában olyan nem terem. Nem vásárolja meg a kereskedő sem a külföldi árut, amíg van hazai. Ezekben az országokban megértették, hogy ha a termelő, a farmer, a tájfenntartó ember jobban él, az az egész társadalomnak jó.

Lényeges különbség persze, hogy nálunk az átlagjövedelmek jóval alacsonyabbak, mint az említett országokban. Ezért fontosak az olyan kezdeményezések, amelyek a lánckereskedelmet s annak árréseit kiiktatva közel viszik egymáshoz a termelőt és a fogyasztót. A magyar gazdaszövetség, a Magosz szociális boltjai vagy az egészséges tanyasi élelmiszer védjegy bevezetése többek közt e célt szolgálják.

Az élelmiszer-termelés egy olyan természeti adottságú országban, mint hazánk, stratégiai kérdés. Jövőjétől nagymértékben függ az egész ország sorsa. Húsz év alatt gyakran szűkebb csoportérdekek határozták meg a döntéseket – hangzott el Bakodpusztán. Itt az ideje, hogy végre a vidék egészének érdekei érvényesüljenek. A nagy gazdaságok mellett a kis- és közepes vállalkozások, a családi gazdaságok helyzetét feltétlenül javítani kell, hogy egyre inkább képessé váljanak – Európa számos országához hasonlóan – a tájra, a régióra jellemző egyedi, minőségi termékek előállítására. Hungarikumaink száma e módon jelentősen növelhető, s a világhír nincs gazdaság- és településnagysághoz kötve. Egy dolog azonban megkerülhetetlen: a szövetkezés. Sok kicsi csak együtt válhat igazán erőssé.