Európa: tervek és remények

Pontosan ez az, ami nem lesz könnyű. Az elképzelés szerint az EU tagállamai előbb közösen megállapodnak a főbb kiemelt célkitűzésekben, majd az egyes tagállamok ezeket a célokat „lebontják” saját nemzeti gazdaságpolitikájukra és lehetőségeikre, és akkor Európa versenyképes lesz, nő a foglalkoztatottság, csökken a szegénység, átlagban csaknem a duplájára nő a kutatás-fejlesztésre fordított összeg, még hatékonyabb lesz az energiafelhasználás, csökken a szén-dioxid-kibocsátás és az iskolából kimaradók aránya.

Egy ilyen tíz évre szóló tervvel már megjárta az unió: a 2000–2010-re szóló úgynevezett Lisszaboni Stratégia finoman szólva is tökéletlen volt, céljai pedig nem teljesültek. Most azonban az EU-nak másféle nehézségekkel is meg kell küzdenie: ami a gazdasági mutatókat illeti, lassan kilábal a gazdasági világválságból, de annak következményei – például a munkanélküliség, a megszorítások – még talán sokáig érezhetők lesznek.

Az EU – a tagállamokkal együtt – hosszú évek óta tudja, hogy a kontinens versenyképessége egyebek között a kutatás-fejlesztésre fordított összegektől függ, ezt akarja most átlagban az uniós össztermék (GDP) három százalékára növelni. (Magyarországon az összeg nem éri el a magyar GDP egy százalékát.) Az is régen világos, hogy az időközben kibővült unió addig nem maradhat már sokáig versenyben az Egyesült Államokkal, Kínával, Japánnal, amíg „kifelé” nem folytat összehangolt politikát és a tagállamok nem tartják be az unió által korábban vállalt kötelezettségeket.

José Manuel Barroso az új stratégia bejelentésekor azt hangsúlyozta, hogy az EU gazdasági összehangolása éppen azt szolgálná, hogy a görögországihoz hasonló pénzügyi válságok megelőzhetőek legyenek és ne keletkezzék olyan gazdasági vákuum, amely az unió „nagy tagállamainak” is súlyos gondokat okoz.

Csakhogy a 27 tagállam még talán távol van attól, hogy katonásan egyszerre lépjen. Túl nagyok a közöttük lévő különbségek, nagyon eltérőek a gazdasági problémáik, s az egyes tagállamok féltékenyen őrzik nemzeti szuverenitásukat, amelybe beletartozik a gazdasági és fiskális (költségvetési) politikájuk önállósága is.

A „nagyok” – Németország, Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország – aggódnak: a kisebb tagállamok feltarthatják őket, hátráltathatják versenyképességüket, bonyolult ügy lesz az összehangolás egy politikai aknamezőn. A kisebbek viszont attól tartanak, hogy az erős és gazdag országok fognak ezentúl diktálni, és olyan lépésekre kényszerítik őket, amelyek felforgathatják belső berendezkedésüket és stabilitásukat. Ez azért politikai kérdés, mert az európai demokráciákban választásokat szokás tartani, és nem mindegy, hogy a politikai pártok milyen jelszavakkal akarják megszerezni a kormányzást.

Az Európa 2020 stratégiáról valamikor májusban dönt az Európai Unió legfőbb döntéshozatali szerve, az Európai Tanács (nem tévesztendő össze az Európa Tanáccsal), amely a 27 tagállam állam- és kormányfőiből áll. A folyamatot addig bonyolult egyeztetéseknek kell megelőzniük. Kételyek máris vannak: hogyan lehet például a 80 millió európai szegény számát 20 millióval csökkenteni? Hogyan lehet az energiafogyasztást 20 százalékkal visszafogni, vagy 69 százalékról 75 százalékra növelni az európai munkahelyeket, a foglalkoztatottságot?

Barroso kulcsszavai az „összehangolás, az együttműködésen alapuló kö­zös kormányzás, a folyamatos és kitartó erőfeszítés” voltak. Szerinte csak így működhet az európai stratégia – de hogy mit ért egyebek között közös kormányzás alatt, azt nem részletezte „Minden korábbinál jobban függünk egymástól, de ha a homokba dugjuk a fejünket, sehová sem jutunk.” Az Európai Bizottság elnöke úgy vélte, hogy sokkal több területre kell kiterjeszteni az egységes piacot, nagyobb versenyre és átfogóbb kereskedelempolitikára – sokkal több tudásra – van szükség.

Az Európai Unió megint feladta magának a leckét.