Ha törik, ha szakad, jó kezekben leszünk!

Egy konfliktus alapja érdekellentét vagy nézetbeli különbség lehet. A vita, ami kialakult az Egészségügyi Minisztérium és a magyar rezidensek (szakorvosi képzésben részt vevő fiatal orvosok) között, mindkettőt nélkülözi. Az állam és az ifjak egyet akarnak: Magyarországon gyógyítani! És ezért hajlandóak mindent megtenni. A rezidensek, mint minden jóérzésű tanult ember, ragaszkodnak az élhető körülményekhez, ami leegyszerűsítve versenyképes fizetést jelent.

A minisztérium az adófizetők pénzéből méregdrágán kiképzett orvosait nem hajlandó külföldre futni hagyni magasabb fizetés reményében. Érthető! Mégis: a hatályban lévő rendelet drasztikus elemeket tartalmaz. Lényegi pontja, ami kiverte a biztosítékot a kórházak műtőiben, hogy a szakorvos az 5 éves képzés után köteles még 4 évet ugyanannál a munkáltatónál ledolgozni. Ez szerződésben foglalt kilenc évet jelent! Az egymásnak feszülő fehér köpenyek és öltönyök indulatát meg kell fékezni! Ezért leültették őket egy asztalhoz nyílt vita keretében.

Az Egészségügyi Minisztériumban felállított kétszemélyes kerek asztal alig látszott ki a sajtó és a mindenre kész hatodéves orvostanhallgatók izgatott tömegéből. Bár minden esetben a többség dönt, mégis a bőrünkön éreztük, hogy a terem kinek a pártján áll. Meg is érkezett dr. Papp Magor, a Magyar Rezidens Szövetség elnöke, aki a jövőjük sorsát vette a kezébe. A felkészültnek tűnő fiatal orvos magának az egészségügyi miniszternek, Székely Tamásnak mondhatta el az általuk elfogadhatatlannak látszó pontokat – és el is mondta!

A már említett 9 éves munkaszerződést röghöz kötéshez hasonlította, ami alapjaiban korlátozza a gyermekvállalás, a tudományos munka, valamint a munkahely-változtatás lehetőségeit. Példának azt a szegedi neurológust hozta fel, aki egy izgalmas orvosi konferencia ürügyén Szekszárdra látogat, ahol beleszeret egy helyi belgyógyászba. Ha nem hiányszakma Szekszárdon a neurológus, költséges románc elé nézhetnek – mivel szerződésszegésnek minősül az adott kórházban elkezdett képzés megszakítása, aminek folyományaként a rezidens köteles a képzésének költségeit visszafizetni, mintegy 10 millió forintot. A kérdés: miből?

Papp Magor képtelen volt saját kérdését megválaszolni, hisz a számok sokkolóak. A fiatal orvos 33 éves koráig nem számíthat többre havi százezer forintnál. Fizetéskiegé­szítésként nem vállalhatnak munkát magánklinikán, mert ez is szerződésszegésnek minősül. Hogy alapítson családot, teremtsen otthont ilyen körülmények között egy fiatal magyar orvos?! Amikor kevesebbet keres, mint a minisztérium takarítónői?

A miniszter zavarában – vagy értetlenségében – a következőképpen reagált: tudomása szerint nem keresnek kevesebbet a rezidensek a takarítónőknél, és ők amúgy is központi szolgáltatóval állnak kapcsolatban. A teremben tartózkodó, a hibákra kiéhezett medikustömeg a válasz hallatán felkacagott.

Papp Magor újabb számokkal ostromolta a minisztert. Európában több száz betöltetlen rezidenshely várja a fiatal orvosokat, sokszor tízszeres fizetésért. A megdöbbentő tény után gyorsan leszögezte, hogy ennek ellenére nincs más vágyuk, mint magyar betegeket gyógyítani. Ők „csak” élhető feltételeket kérnek.

Székely Tamás válasza ismét tömeghergelőnek bizonyult. A képzés utáni 4 év, amit még egyazon kórházban kell ledolgozniuk az orvosoknak (a már említett felháborítóan alacsony fizetésért), micsoda a következő harminc évhez képest, amikor szabadon dönthetnek!?

Döntöttek is! Három hónappal az államvizsga előtt az elkeseredett budapesti orvostanhallgatók mintegy 75 százaléka, a vidékiek több mint fele a rendelet elutasítása mellett szavazott. Papp Magor perdöntő számait sorolta. Számításaik szerint mindössze 150-200-an kezdik meg az új rendszerben a szakképzést, a többiek vagy tudományos munkába fognak, türelmesen kivárva a változást, vagy külföldre mennek egy biztonságosabb jövő reményében.

Az egyórás vita végén a statisztikaórát felváltotta az irodalomóra. A miniszter a Szózathoz folyamodott méltó lezárásért: „Áldjon vagy verjen sors keze, / Itt élned, halnod kell.” Papp Magor válasza gyors és díjnyertes volt: „Az nem lehet, hogy ész, erő / És oly szent akarat / Hiába sorvadozzanak / Egy átoksúly alatt.”

Hogy találkozunk-e még a jövőben Magyarországon dolgozó elégedett fiatal orvossal, jelenleg megválaszolhatatlan kérdés. Mielőtt elkeserednénk, ne felejtsük el: orvosaink magyar betegeket akarnak gyógyítani, mindenáron.

Ha törik, ha szakad, jó kezekben leszünk!