Helyszíni jelentésünk: kolontári cunami

– Átszakadt a gát! Átszakadt a gát! – Katona rohan el mellettem, közben folyamatosan kiabálja: – Megint átszakadt a gát!
Utána újabb katonák, rendőrök rohannak felfelé az utcán. A vöröskeresztes autó sofőrje – aki imént ajándékozott meg egy arcvédő maszkkal, arra biztatva, hogy biztos, ami biztos, azért csak használjam, ki tudja, nincs-e mérgező gáz a levegőben – a mondatát félbeszakítva fordított hátat, pattant be az autójába, s indult ő is magaslat felé.
Igen, erről beszéltek már reggel óta Kolontáron: mi lesz, ha átszakad a második cella is?

Jómagam a Magyar Alumíniumtermelő és Kereskedő Zrt., vagy ahogy a környéken mindenki nevezi, Mal ajkai zagytározó gátja átszakadásának másnapján érkeztem a Veszprém megyei faluba. Ha nem lett volna kitéve a falu kezdetét jelző tábla, akkor is tudom, hogy jó helyen járok: az országút kékesszürke aszfaltja egyre élénkebb vörös színre váltott át. Beljebb hajtva aztán már nemcsak az országút, a fák, a pázsit, de a változó magasságig a házak fala is élénkvörös. Az utat pedig arasznyi vastag, csúszós trutymó borítja.
Az alumínium gyártásának mellékterméke, a vörös iszap átfestette a falut.

– Azt a cellát, ami átszakadt, 2004 körül nyitották – hallgatom Táncsics Tamást, a közeli Ajka önkor-mányzatának képviselőjét.
– Ezek szerint nem ez az egyetlen cella? – lepődöm meg.
– Ez már vagy a tizedik. Amint egy megtelik, nyitják a következőt. A baj az, hogy a cellák közötti gát vékonyabb, hiszen egymást tartják. Ahogy viszont átszakadt ez a gát, elfolyt az a zagy, nincs, ami a másik nyomását ellentartaná. Csak aztán bírja a terhelést, és át ne szakadjon!

Hát átszakadt ez is, villan keresztül rajtam, ezért rohan mindenki. A gyilkos zagynak azonban egyelőre nyoma sincs, percekbe telhet, amíg ismét ellepi a környéket. A többiekkel ellentétben a település legmélyebb pontja, a Tarna-patak felé közelítek, hogy lássam, miként hömpölyög a vörös ár.
– Azonnal fel a dombra! – üvölt rám egy rendőr, amint elrohan mellettem.
Ha ennyire izgatott, akkor mégiscsak veszélyes lehet lenn maradnom, felkaptatok hát én is a templom-dombra, aminek a túloldaláról amúgy is mindent megfigyelhetek majd.

A dombon rendőri, katasztrófavédelmi vezetők, segélyszervezetek munkatársai. És újságírók garmadája. Néhányuk éppen Illés Zoltán államtitkárt fogja közre.
– Ki mondta, hogy ismét átszakadt a gát? – kérdezi egy sokcsillagos rendőr a katasztrófavédelmiseket.
– Mi biztos nem – hallom a választ.
– Tudnom kell, hogy valóban átszakadt-e – így a rendőri vezető ijesztően határozott hangon. – Nekem odaát embereim vannak.

Az odaát a patak túlsó felét jelenti. Azt a részt, ami a Kolontár leglaposabb része. Ott pedig nincs hová menekülni, ha érkezik a gyilkos áradat. Oda egyelőre csak a hatóságok tagjai léphetnek be. De azt az innenső oldalról is látom, hogy a több ház összedőlt.
– Honnan lehet megtudni, hogy valóban átszakadt a gát? – kérdezi a rendőrparancsnok.
– Csak felülről, helikopterről. Egészen a gát fölé kell repülni.
– Ezt mondja bele – nyújtja a telefonját a katasztrófa-védelmisnek.
Amíg a gát fölött pásztázó helikopterről megérkezik a válasz, Illés Zoltán nyilatkozatába hallgatok bele.
– A legnagyobb probléma az, hogy a tegnap átszakadt gátból egyelőre folyamatosan ömlik a zagy, és az eltömése is veszélyes, hiszen a munkagépek kezelői sincsenek biztonságban.

Egyetlen megoldás a szakadás levegőből történő eltömítése lehet, ami horribilis összegekbe kerülhet, fejtegeti az államtitkár. A pénz azonban nem lehetnek akadálya annak, hogy eltömítsék a zagy utánpótlását, mert a katasztrófa hihetetlen károkat okozhat. A Tarna-patakból a Marcalba ömölhet, ahonnan az útja a Dunába vezet, s így akár a főváros ivóvízkészletét is veszélyeztetheti. A lúgos kémhatású zagyot tehát fel kell hígítani, amire – bármily meglepő – a gipsz és a kálcium-szulfát alkalmas. Az élővilágra egyébként ártalmatlan vegyszerek már útban vannak Balatonfűzfőről és a Mátrából. A költségek pedig természetesen a kárt okozó céget terhelik.
– Vaklárma volt az egész – érkezik a hírrel Lasztovicza Jenő, megyei katasztrófavédelmis vezető.
– De az én négyéves kisfiamat mikor kapom vissza? – parázslik mellettem az egyik helyi lakos, Balázs Zoltán.
– Mert eltűnt? – adódik a kérdésem.
– Szerencsére nem – csillapodik némileg az indulata. – A nagymamájához vittük Devecserbe. De nézze meg, micsoda kárt tett a házunkban az iszap

A Kossuth Lajos utca 20.-ban lévő épület jó térdmagasságig iszaptól festett. A szintén vöröslő kerítés-nél a felesége álldogál.
– Negyed egy lehetett tegnap – meséli az asszony az átélt borzalmat –, amikor zajt hallok az utcáról. Kinézek, hát rohan az egyik szomszéd, és csak annyit kiabál, hogy azonnal meneküljek. Miért? Mert jön a sár. Először fel sem fogtam, mire gondol, de még hozzátette, hogy a zagytározóból. Én meg rohantam be a házba, kaptam föl az ágyból a fiamat, rohantam az autóhoz, közben nyitottam a kaput a távirányítóval. De az akkor már nem nyílt, mert nem volt áram.
– Végül hogy ment ki?
– Sehogy, mert addigra már itt volt az áradat. Olyan volt, mint amilyen a cunami lehetett. Álltam az iszapban, tartottam a vállam fölé a kisfiamat, és kiabáltam az utca túloldalán, a magaslaton álldogáló tűzoltóknak, hogy jöjjenek, vegyék ki a gyereket. De ők meg nem mertek a hömpölygő áradatban lépni. Végül a férjem érkezett haza, ő üvöltött rájuk, hogy segítsenek. Na, erre átvették a kisfiamat.

Az iszapos utcán hatalmas teherautó dübörög végig. Követem a járművet a patak partjáig. Terhétől, a többtonnányi gipsztől annál a hídnál szabadul meg, ahol egy nappal korábban még a túlsó partra vezetett. Az áradat ezt is elsodorta.
– Itt halt meg tegnap Pados Zsolt – mutat mellettem valaki egy körülbelül ötven méterre lévő, felismer-hetetlenségig összeroncsolódott autóra.
A mókamester hírében álló 36 éves férfi azonnal a terepjárójába pattant, amint az áradat rátört a falura. A vörös iszaptól azonban nem láthatta, hogy a híd már nincs a helyén és így a mélybe hajtott. A holttestét csak órákkal később találták meg.
– Az én édesanyámra viszont még mindig nem leltek rá – hallgatom később Fuchs József gazdálkodót. – Pedig keresztül-kasul bejártuk a házat, elhiheti.

A szomorú mérleg egyébként óráról órára emelkedik Kolontáron. Hétfőn, az áradás napján még csak két halottról beszéltek, két férfiról, kedden reggel már melléjük számoltak egy egyéves és egy hároméves kisgye-reket is – valamint öt eltűntet. Félő, hogy ők is az áldozatok számát fogják gyarapítani.
A középkorú férfi, Fuchs József egyébként 50 marhát tart és 140 hektáron gazdálkodik.
– A marhák túlélték a vészt, de a földjeim egy részét bizonyosan nem tudom használni. Ki kell cserélni rajta a földet. De sietni kell ám vele, mert ha kiszárad, még nagyobb a vész.
Nem értem, miért, de megmagyarázza:
– Ha kiszárad, akkor porzani kezd, és nehézfémeket, például ólmot tartalmazó anyagot belélegezzük. Az pedig tudja, mit okozhat? Rákot.
– Azt is említsd meg, hogy van egy halastavunk is – szól közbe a felesége, Borbála.
– Arról inkább múlt időben beszéljünk – jegyzi meg a férfi, miközben egy vízszállító járműre vár, amelynek segítségével a marháit megitathatja –, az ugyanis egy az egyben kimosta a vörös iszap. Helyébe viszont legalább öt autót sodort.

Az egyik halat alighanem Devecserben találták meg a tűzoltók, miközben a járdát mosták. Kolontárról ugyanis oda vezetett az utam, mint ahogy az áradat is ezt a települést öntötte el, miután az előző településsel végzett.
Devecseren nem tudnak halottról, viszont a kolontári harminc épülettel szemben itt négyszázat öntött el a vörös iszap.
A pusztítás itt kétségtelenül szembetűnőbb, talán azért is, mert itt sok helyen nem tudott elfolyni a zagy, megült a kertekben vagy éppen a kastélyparkban.
– Tegnap még nem volt autóm, de most már van – nevet kínjában a Móricz Zsigmond utcában az egyik férfi egy társaság közepén. – Az ár éppen nálam rakta le a Zsigulit.

Amikor meglátnak, az egyik férfi beljebb invitál. A lakásban egymás hegyén-hátán a bútorok, miközben minden vöröslik az iszaptól.
– A barátom lakása – keseredik a férfi, Bakos István hangja. – Vasárnap még itt ünnepeltük a negyve-nedik születésnapját.
– Önt is érte kár?
– Engem szerencsére nem, én Somlóvásárhelyen lakom, és már nyolc éve Ausztriában dolgozom. De 15 évet én is lehúztam az alumíniumgyárban. Mindent láttam belülről.
– Akkor arról is van elképzelése, mi okozhatta a szakadást.
– Hogyne volna. Egyrészt az, hogy agyagra alapozták, másrészt már régóta a megfelelő anyagból ké-szül, ráadásul pedig túl is töltötték. A csurgások, szivárgások jelentek meg az oldalán, és csak idő kérdése volt, mikor szakad át.

Bármelyik fotóra kattitntva megnyílik a képgalériánk!