Útravaló a túlvilágra

Hasonlóan cselekedtek a történelmi Magyarország falvainak – magyar, székely, szlovák, román – lakói is. A koporsóba helyezték még a kedvenc tárgyát: férfinak a szeretett pipáját, megszokott kalapját, asszonynak a legszebb kendőjét, mindig viselt fülbevalóját, gyermeknek a kedves játékát. Mindez nyomaiban még most is szokás, de ma már inkább csak egy-egy jelképes tárgy kíséri az eltávozottat.

Az útravaló a másvilágba – legyen az étel-ital vagy értékes tárgy – szokása talán annyi idős, mint az emberiség. Vagy legalábbis azokra az időkre vezethető vissza, amikor az emberek először temették el, bármily kezdetleges szertartással, halottaikat. A sírba és a koporsóba tett tárgyak annál számosabbak és értékesebbek voltak, minél gazdagabb és tekintélyesebb volt az illető. A sírrablók legnagyobb örömére, akik már több ezer évvel ezelőtt jól megéltek a fosztogatásból. Később, ebből okulva, már egyre kevésbé raktak nagy értékeket a sírba.

Katolikus halott kezébe ma is gyakran tesznek olvasót, imakönyvet. Régen ez általános volt, s hozzá elmaradhatatlan a gyertya, hogy majd mutassa a léleknek a mennyországba vezető utat. Lengyelországban például az is szokás, hogy a halottat legszebb ruhájába, elegánsan felöltöztetik, hogy ne kelljen majd szégyenkeznie a menny kapujában. Ha nincs eléggé szép ruhája, a család, akár erőn felül is, vesz neki. A csángók nyitott, szőttesekkel bélelt koporsóba fektetik halottjukat, feje alá nyáron szedett, szentelt szárított virágokkal tömött párnát tesznek, kezébe kalácsot.

A délvidékiek a koporsót szénával töltötték meg, és fokhagymalébe mártott csipkerózsaágat is elhelyeztek a gonosz szellemek elijesztésére. S hogy a halottnak ne legyen kedve visszajárni, kísérteni, e célt szolgálta a koporsóba tett súlyos vastárgy is. Amikor egy-egy marék rögöt dobunk a sírba leeresztett koporsóba, nem is tudjuk, hogy ennek az ősi félelemnek áldozunk.

Az ortodox zsidók egyszerű, gyalulatlan koporsójába egy faágat vagy botot is bekészítenek, hogy ha jön a Messiás, azonnal útra kelhessenek vele. És ott van a koporsóban egy marék föld Erecből (Izraelből), hogy majd hazataláljanak. Ez olyannyira fontos, hogy a hitközségek előre beszerzik a földadagokat, hiszen a hagyomány szerint nem lehet sokáig várni a temetéssel.

Amúgy pedig egész Európában, így nálunk is egyre elterjedtebb a hamvasztásos temetés, Magyarországon már az összes temetésnek több mint a fele urnás. Így aztán egyre ritkábban kíséri útravaló az eltávozottat. De ha mégis: a mobiltelefon az a tárgy, amit sokan magukkal visznek a másvilágra, akár saját akaratukból, akár családjuk előzékenységéből. A divat Dél-Afrikából indult ki, ahol még él a babonás félelem a tetszhalott állapottól, s megnyugtató a tudat, hogy ha felébredünk a koporsóban, nem kell pánikba esni, mert csak megnyomjuk a hívógombot. Aztán a szokás elterjedt az egész világon, főleg Amerikában. Számos embert olyan bensőséges kötelékek fűznek mobiljukhoz, hogy sem élni, sem halni nem tudnak nélküle. Nálunk, ha a halott fiatal roma, általában az ő zsebébe is odakészíti az anyai kéz. És van is benne valami: nagyon személyessé vált ez a tárgy.

De azért nem árt felidézni azt az esetet, ami egy-két éve történt Belgiumban: a gyászolókat igazán a frász törte ki, amikor a ravatalon lévő koporsóból egyszer csak vígan felcsilingelt a bekapcsolva felejtett telefon...