Nem tudok bürokratául

Nagy Anna vagyok, a Magyar Köztársaság kormányának szóvivője – nem titok olvasóink előtt, hogy aznap, amikor május 31-én elhangzott ez a hivatalos bemutatkozó mondat, a Szabad Föld elvesztette legbájosabb rovatvezetőjét. Fél év elteltével kíváncsiak voltunk, egykori kolléganőnk hogy érzi magát az „új bőrében”.

Ország-világSzijjártó Gabriella2011. 01. 02. vasárnap2011. 01. 02.

Kép: Nagy Anna kormányszĂłvivö 2010.12.10. fotĂł: NĂ©meth András PĂ©ter, Fotó: Nemeth Andras Peter

Nem tudok bürokratául
Nagy Anna kormányszóvivö 2010.12.10. fotó: Németh András Péter
Fotó: Nemeth Andras Peter

– Köszönöm az érdeklődést, jól vagyok! Nem szeretnék abba a hibába esni, hogy azon kesergek, ami elmúlt vagy hiányzik az életből, és nem annak örülök, ami jött a helyébe. Az élet hullámokban hozza a különböző választási helyzeteket, és ha már döntöttünk, abban kell megtalálni az örömünket.

– A kormányszóvivőség mekkora hullám?
– Nem hullám, ez cunami! Sejtettem, hogy nagy falat, de szakmailag akkora kihívásnak éreztem, aminek nem tudtam ellenállni. Az embert legfeljebb egyszer kérik meg az életben, hogy legyen kormányszóvivő.

– Szerintem ehhez a munkához a szakmai kihíváson kívül kell, hogy legyen benned egy adag egészséges szereplési vágy is.
– Harmincéves korom táján jöttem rá, hogy van valami a kamerákban, ami függővé tesz. Akkoriban a Marylandi Egyetem budapesti tagozatára jártam, televíziós újságírást tanultam. Az iskolánk is benevezett a Riporter kerestetik vetélkedőre; én január elején kurtán-furcsán tudtam meg, hogy másnap a csapat tagjaként a tévében szerepelek. Húsvétra megnyertem a versenyt, aminek a fődíjaként egyéves tévés szerződést kaptam a Nap-keltében. Nagyon élveztem, hogy a képernyőn át sokan kaphatnak választ azokra a kérdésekre, amelyeket én tehettem fel.

– Az sem okoz lámpalázat, hogy most kormányszóvivőként mégiscsak a másik oldalon, az újságírók kereszttüzében állsz?
– Nem az a fő kérdés, hogy a pulpitus melyik oldalán állsz, hanem hogy mennyire felkészülten teszed. Azt nem én határozom meg, hogy milyen mondanivalót közlök kormányszóvivőként – de a megfogalmazás mikéntjén átsüt a személyiségem. Gyakran előfordul, hogy a sajtótájékoztató előtt megkapom a szakmai anyagot, és egyszerűen nem értem. A jog és a bürokrácia sajátos nyelvezetét nem igazán beszélem, de nem szégyen addig menni segítségért, amíg valaki „le nem fordítja” nekem és világossá nem válik minden részlet. Számomra misszió, hogy a kormánydöntéseket érthető, szép magyar nyelven tolmácsoljam.

– Milyen érzés a kormányüléseken egyedüli nőként részt venni? Elhangzik olykor egy-két csúnya szó?
– Igazi privilégium tíz-egynéhány férfi közt ülni. Nem szoktak káromkodni – de szerintem nem a jelenlétem miatt, hanem a kormányüléseknek van egyfajta emelkedett, tiszteletteljes hangulata.

– Ismerted a miniszterelnököt? Tegeződtök?
– A „felvételi beszélgetésemen” találkoztunk először. Valószínűleg átmentem nála, ha itt vagyok. Egyébként magázódunk.

– Milyennek ismerted meg Orbán Viktort?
– Olyan embernek, akinek pontos elképzelései vannak arról, milyen Magyarországot szeretne, tudja, hová igyekszik. Különösen irigylem, hogy villámgyorsan vág az esze, pillanatokon belül átlát bonyolult kérdéseket.

– Milyen egy tipikus munkanapod?
– Ilyen nincs! Fél év alatt még nem volt két egyforma, de még csak hasonló napom sem. De éppen attól izgalmas ez a munka, hogy ennyire kiszámíthatatlan, változatos és pörgő. Néha azért úgy érzem, mintha egy szupergyors vonaton ülnék, suhan el mellettem minden, és én próbálom azonosítani a körülöttem lévő világot.

– Hogy fér össze ez a tempó azzal, hogy közben te egyedülálló nőként egy kilencéves kisfiút nevelsz?
– Attól kezdve, hogy az embernek gyermeke születik, logisztikai akrobatamutatványok sora kezdődik el – ezt minden szülő megerősítheti. Amit én teszek nap mint nap, az attól látványos, hogy közszereplő vagyok. De ha belegondolok, hogy egy háromgyerekes anya mondjuk ápolónőként dolgozik, három műszakban, hétvégén is – fogalmam sincs, ő hogy csinálja! Szerencsés helyre születtem, rengeteg törődést, figyelmet, szeretetet kaptam a szüleimtől, és most is az ő segítségükkel sikerül ellátni a munkámat. Általában reggelente együtt készülődünk Márkkal és együtt indulunk el otthonról, de ha például kora reggeli tévés meghívást kapok, apukám fél hatkor átjön és ő készíti, viszi iskolába az unokáját. Vagy délután érte megy, vigyáz rá, míg haza nem érek.

– Kormányszóvivői munkád a fiad életére is jócskán kihatott. Hogy fogadja a változásokat?
– Nagyfiú módjára, s ezért nagyon büszke vagyok rá. Ami azért is nagy dolog, mert mi különösen összenőtt anya-fia páros vagyunk, és most ez a szoros kötődés lazul, kezdünk „leválni” egymásról. Márk egyéves korában spanyol származású édesapja a Világbanknál kapott állást, és Washingtonba költözött. Jó néhányszor utánamentünk, de számomra egyértelművé vált: nem tudnám ott nevelni a fiamat. Hazajöttünk, Márk és én. Az édesapja azóta is járja a világot, úgyhogy nem igazán tudja elhozni a fiát az edzés után.

– Miért nem tudtál gyökeret ereszteni Amerikában?
– Először is leszögezhetjük: engem üldöz Amerika. Az egyetemet angol–francia szakon végeztem, és ’88-ban, akkoriban ritka kiváltságként, egy ösztöndíjat kaptam Bostonba – ez volt a tűzkeresztség. Aztán a diploma után visszamentem szerencsét próbálni: tanulási és személyiségzavaros, autista, hiperaktív gyerekeket tanítottam két évig.

– Idegen országban, idegen nyelven, problémás gyerekeket, rutin nélkül?
– Kemény kiképzés volt, évek múlva is álmodtam arról, hogy ott állok a gyerekek közt… Mégis, olykor nagy előny az életben, hogy nem tudod, mire vállalkozol, különben sose vágnál bele. Minden helyzet nehézségekkel jár, amelyeket menet közben valahogy megoldunk, és éppen ez visz előbbre. Egy darabig legalábbis. Huszonnégy évesen a tengerentúlon éltem és dolgoztam, és már akkor szíven ütött: ezentúl én csak látogatóba járok Magyarországra?! Már akkor, fiatal pályakezdőként éreztem, hogy én nem tudnék ott letelepedni, annyira más mentalitású ország. Úgyhogy néhány év után hazaköltöztem. És lám, az élet később igazolta a döntésemet. Amikor egy jó évtizeddel később a kétéves fiammal meglátogattuk az Amerikában dolgozó apját, egy játszótéren Márk azt kérdezte tőlem: itt minden gyereknek fekete az anyukája? Ugyanis én voltam az egyedüli fehér nő és édesanya a fekete bőrű bébiszitterek között…

– Hogy jutott energiád még arra is, hogy évekkel ezelőtt létrehozd az Egyedülálló Szülők Alapítványát?
– Hidd el, ez nemcsak viszi az energiát, de sokat ad is közben. Amikor az ember egyedül neveli a gyermekét, sokszor érzi úgy: úristen, ilyen nehézséget még soha senki nem oldott meg. Döbbenetes felismerés volt, hogy hazánkban félmillióan nevelik egyedül a gyermeküket, nők és férfiak egyaránt. A kapcsolatteremtésen és a beszélgetéseken kívül az alapítvány egy segítő bázist is jelent azoknak, akik nem ismerik a szociális ellátási lehetőségeiket vagy jogi, anyagi támogatásra szorulnak. Ilyenkor, karácsony táján a legtöbb levél arról szól, hogy a gyereknek nincs kabátja, nincs mit ennie…

– Van értelme a szabadidődről, kikapcsolódásról érdeklődni?!
– Egyvalamiből nem engedek: bármilyen fáradt vagyok, mindig olvasok lefekvés előtt. A könyv, az irodalom akkumulátorként feltölt. Bár kormányszóvivőként valóban megcsappant a szabadidőm, de ami van, azt igyekszem minél intenzívebben Márkkal tölteni. Ha nem érezném a mi kis világunkat most is boldognak és kereknek, nem tudnám jól végezni a munkám. Amikor vívásbemutatója vagy énekkari fellépése van, igenis ott kell lennem – ne érezze, hogy az ő anyukája sosem ér rá. Nem szabad magunkat annyira komolyan venni, hogy az élet ezen pillanatairól hiányozzunk.

Ezek is érdekelhetnek