Dől a piramis

A múlt század hetvenes éveinek elején Egyiptom népessége 35–38 millió körül volt. A néhai Nasszer elnök 1970-ben bekövetkezett haláláig ez az ország volt az arab világ sziklaszilárd pillére, vezetője és hivatkozási pontja. Egyiptomnak ugyan nincs olaja, de rajta keresztül, a Szuezi-csatornán folyt a világot éltető olajkereskedelem. Nasszer maga is lázadó katonatiszt volt – akárcsak utóda, Anvar Szadat.

Szadat volt az, aki kitessékelte az oroszokat Egyiptomból, majd az arabok katasztrofális, 1967-es veresége után újabb háborút indított 1973-ban Izrael ellen. Az eredmény újabb vereség, de ez teremtette meg a négy évvel később kötött izraeli–egyiptomi béke feltételeit. Aztán a sors úgy hozta, hogy miközben Szadat, 1981 októberében az 1973-as „győzelem” évfordulóját ünnepelte, egy szélsőséges muszlim szervezet katonái éppen a dísztribünön lőtték agyon. Ekkor nyílt meg a lehetőség Hoszni Mubarak előtt. Ő maga is katonaként kezdte, ám elnökként az elmúlt közel 30 év alatt teljesen behálózta Egyiptomot. Fenntartotta az izraeli–egyiptomi békét és az Egyesült Államok, a Nyugat megkerülhetetlen szövetségese lett, a Közel-Kelet – és az olajszállítások – stabilitásának letéteményese. Ha időnként szóba is került hatalmával kapcsolatban az emberi jogok gyalázatos helyzete, Washington volt az első, ahol mentségeket találtak számára. Mubarak ráadásul mindig erélyesen fellépett a muszlim szélsőségesek ellen – máig tiltólistán szerepel a Muzulmán Testvérek nevű szervezet, amelynek befolyása a háttérben viszont jelenleg is nagyon erős.

Hogy Egyiptomban mi folyik valójában, azt kevesen tudták, de még kevesebbeket érdekelt. A lényeg a stabilitás volt, valamint Egyiptom vezető és hangadó szerepe. Eközben azonban Egyiptom népessége a 35–38 millióról 85 millióra (!) növekedett. Az átlagos életkor pedig mindössze 24 év. Tízmilliók nőttek fel úgy, hogy nem nagyon ismerték a hősi múltat, nem estek hasra a tekintélyek előtt – viszont munkát, kenyeret és jövőt követeltek. Ez a viszonylag tanult, nyomaiban diplomás nemzedék már nem az állam által szigorúan ellenőrzött sajtóból és televízióból tájékozódott a világ állapotáról, hanem az internetről, a műholdas televíziókból. És amikor a közelmúltban a kis Tunézia egyszerűen elűzte Ben Alit, az ország elnökét, akkor mintha lámpa gyúlt volna az egyiptomiak fejében.

Az egyiptomi felkelést vagy forradalmat nem szervezte senki. A tömeges munkanélküliség, az irreálisan drága élelmiszer, a korrupció és az elemi megélhetési gondok vitték az embereket az utcákra. Az úgynevezett egyiptomi ellenzék csak most kezd észbe kapni és felzárkózni a tüntetők mögé: senkinek fogalma sincs arról, hogy ki álljon – állhat – a tüntetők élére. Barack Obama amerikai elnök, s vele együtt Európa és Izrael még csak hebeg-habog: attól félnek a legjobban, hogy Egyiptomban – mint nem is olyan régen Iránban – szélsőségesen vallási rezsim jut hatalomra.

Mubarak elnök is kapkod. Menesztette kormányát. Omar Szulejmant, a hírszerzés főnökét nevezte ki alelnöknek. Jó választás, hiszen ő a Szovjetunióban végzett, de rendkívül szoros kapcsolatban áll az Egyesült Államokkal is. Még az is lehet, hogy ő lesz az, aki Mubarak helyébe lép. Az elnök kapaszkodik a hadseregbe – ezért nevezte ki miniszterelnöknek a légierő főnökét.

Mubarak semmi jelét nem adta eddig, hogy távozna Egyiptomból vagy hogy nyugalomba kívánna vonulni. Ám hétfőn újabb csapás érte: a hadsereg közleményben jelentette be, hogy tiszteletben tartja a nép jogait. „Egyiptom fegyveres erői eddig sem alkalmaztak erőt a nép ellen és ezután sem fognak”. Szakértők szerint ez végzetes csapás lehet Mubarak számára.
Az egyiptomi elnök számára a mintegy félmilliós hadsereg jelentette az egyetlen biztosítékot hatalma megőrzése érdekében. „Egyre inkább úgy tűnik, hogy az elnök 30 éves hatalma a végéhez közeledik” – írja a mindig óvatos BBC.

hogyan tovább? Kiszámíthatatlan, hogy ha Mubarak valóban távozik, és az egyiptomi forradalom eléri célját, akkor ki vagy mi fogja betölteni a hatalmi vákuumot. Egyiptom a világ legnépesebb arab országa, véleménye és politikája eddig meghatározó volt. Igaz, a bomlási folyamat Tunéziában kezdődött, de Egyiptom példája bármikor követőkre találhat másutt is. Az „internetes forradalom” gyorsan terjedhet diktatúrákban és monarchiákban egyaránt. A regionális, sőt globális következmények beláthatatlanok. A kőolaj ára máris elérte a hordónkénti 100 dolláros árat. A Szuezi-csatorna körüli bonyodalmak az egész világot érinthetik. Az esetleges következmények mindenkit érintenek: Mubarak bukásának előszele „írás a falon”. Ha Egyiptomban győz a tömeg akarata, akkor a néphatalom ideájának hívei mindenütt megerősödnek.

A közel-keleti folyamatok minden résztvevője, érintettje vagy szereplője átértékelni lesz kénytelen eddigi politikáját. Izraelben is nőni fog a fenyegetettség érzése, a régi feszültségek új alakban ölthetnek formát – még a háborús veszély sem kizárható. Ha felszökik az üzemanyag ára, azt mindenki megérzi majd, a lassan helyreálló gazdasági, üzleti stabilitást megint felváltja a bizonytalanság. A vezető amerikai, nyugati politikusoknak át kell értékelniük eddigi céljaikat: a politikai stabilitásban való gondolkodást – akár a diktatórikus rendszerek támogatásának árán is –, s következhet akár a politikai reformok, a demokratikus átalakulás széles körű ösztönzése. Ez esetben azonban a háttérben mindig ott lesz a félelem: a régi rendszereket újsütetű szélsőséges erők válthatják fel. A színpadon díszletet kell cserélni.