Felmondanak, hogy maradhassanak…

– Elérkezett az a pillanat, amikor nem feszíthető tovább a húr – véli Papp Magor, a szövetség elnöke, akivel az Élhető Magyar Egészségügyért kampány egyik állomásán, Egerben beszélgettünk. – Ez már rég nem csupán a fiatal orvosok bérharca. A csatlakozók több mint fele szakorvos. Azon múlik az akciónk sikere, hogy a tapasztalt kollégákat magunk mellé tudjuk-e állítani. Az idősebbeknek is érdekük, hogy majdan tisztességes nyugdíjat kapjanak, és ne külföldön kelljen keresniük a megélhetést. Ma ötvenes orvosok is nyelvet tanulnak, hogy ha úgy adódik, elmenjenek. Évente ezren távoznak, ugyanannyian, mint a 38 milliós Lengyelországból. Az elvándorlás olyan drámai mértéket öltött, hogy lassan nem lesz magyar orvos, aki gyógyítson.

– Mit kezdenek az ügyvédi letétbe helyezett felmondásokkal?
– Csak akkor „élesítjük” ezeket, ha az év végéig összegyűlik háromezer felmondólevél. A terveink szerint február végéig dolgozunk, aztán egyszerre kiszállunk az ellátásból. Ezzel demonstráljuk, hogy mennyit ér a munkánk. Akadnak például olyan vidéki kórházak, ahol egész osztályok csatlakoztak a felhívásunkhoz – és ez azzal járhat, hogy egyes területeken megszűnik a betegellátás.

– Mégis, mekkora béremelésért harcolnak?
– Nyugaton a nemzetgazdasági átlag háromszorosát keresik az orvosok, ez tükrözi a megbecsültségüket. Nálunk csupán az átlag nyolctizedét. A visegrádi országokban kétszer annyit keresnek az orvosok, mint nálunk. Igaz, ezért keményen megküzdöttek. A lengyeleknél 2006-ban, a cseheknél pedig tavaly zajlott a miénkhez hasonló tiltakozó akció, s a felmondási hullám kikényszerítette a gyors bérrendezést. Mi első lépésben azzal is elégedettek lennénk, ha fokozatos, havi 50-100 ezer forinttal növekednének a bérek. A chipsadóból mintegy 15 milliárd forint bevételre számíthat az állam. Ebből az összegből átlagosan 50 ezer forintos havi fizetésemelésre telne.

– Csupán pénzről van szó?
– Ez a kezdeményezés arról is szól, hogy a jogszabályok végre pontosan szabják meg, mi várható el egy orvostól. Mennyi munka, mennyi ügyelet, milyen felelősség. Vagy például azt, hogy a sürgősségi osztályon milyen ellátást kell biztosítani. Fontos, hogy javuljanak az eszközök és a munkakörülmények. Egy elavult informatikai rendszerrel például nap mint nap órákkal többet emészt fel az adminisztráció.

– Mit szólnak a betegek ahhoz, ha egyik napról a másikra nem gyógyítják majd őket?
– Nem az a célunk, hogy az ellátást veszélyeztessük. A betegek meg fogják érteni, hogy ez az akció az ő érdekeiket is szolgálja. Egy felmérés szerint az egészségügy az a mindenki számára fontos terület, ahol az emberek hathatós beavatkozást várnak. Sokan már most is megsínylik, hogy problémákkal küzd az ellátás. Senkinek sem érdeke, hogy az orvosok elvándorlása folytatódjon. A szövetségünk felmérése szerint a külföldön gyógyítóknak csupán a 7 százaléka térne vissza öt éven belül, ha itthon változatlanok maradnak a viszonyok. Most látunk lehetőséget arra, hogy kitörjünk és változtassunk. Kérdés, hogy hiszünk-e magunkban, s mennyire tudunk összefogni. Személy szerint mi magunk is a saját bőrünkért harcolunk, azért, hogy ne kelljen elmennünk…

Hitevesztett fehér köpenyesek
Sokan azért nincsenek itt, mert most is dolgoznak, tartják a frontot az osztályukon – így szólt a magyarázat, miért nem gyűltek össze többen azon a fórumon, amelyet a Magyar Rezidens Szövetség országjárásának egyik állomásaként hirdettek meg az egri kórházban.

– Kiégettek, megfélemlítettek és túlterheltek a kollégák. Közömbösek, mert úgy gondolják, mi kevesek vagyunk ahhoz, hogy megrengessük az egészségügyet – mondja dr. Pócs Alfréd, a Magyar Orvosi Kamara Heves megyei elnöke. Úgy véli, az egri orvosok kiábrándultsága abból is fakad, hogy egyszer már hittek az összefogásban, és csalódtak. Néhány éve egész osztályok csatlakoztak az úgynevezett kórházvédőkhöz, hogy megakadályozzák az intézményt működésbe vevő magáncég, a Hospinvest térnyerését. Pócs doktor szerint azonban hiába derült ki, hogy ez a cég milliárdos károkat okozott, „a vétkesek nem nyerték el büntetésüket, a jó ügyért küzdők pedig nem kaptak jutalmat”. Az egriek ezért elhatározták, hogy filmet forgatnak a kórházvédők harcairól, s ez egyúttal a hazai egészségügy látlelete is lesz. A Hospinvest jöttére eltávozott 725 dolgozóból máig csak 250-en tértek vissza. Az egri orvosok 60 százaléka azóta máshol helyezkedett el. Az orvoshiány miatt egyes részlegeken, például a traumatológián valódi vészhelyzet van.

A fórumon kiderült: a rezidensek közül jó néhányan egyetértenek ugyan a felmondó mozgalommal, mégsem csatlakoznak, mivel egyik napról a másikra élnek, és nincs tartalékjuk. Mint mondják, nem engedhetik meg maguknak, hogy hónapokra felfüggesszék a munkát. A korosabb szakorvosok pedig azért óvatosak, mert el kell tartaniuk a családjukat, fizetni kell a hiteleiket. Akadnak olyanok is, akik az elbocsátástól tartanak.

Elvándorlók meséltek. Évente ezer orvos vándorol el az országból. Jobbára Európa nyugati felében találnak állást, nagyjából a mostani fizetésük tízszereséért. A külföldön dolgozó orvosokról készített felmérést nemrég a rezidensek szövetsége. Sokan megírták, miért kényszerültek elhagyni az országot, s kiderül az is: akadnak, akiket már végleg elvesztett a magyar egészségügy. Ők csak ennyit üzentek haza: „Kitartás, srácok! De ne felejtsétek, hogy tíz évvel ezelőtt is azt mondták, hogy rosszabb már nem lehet. Lett.” A véleményekből tallóztunk.

►

„Kényszerből jöttünk ki a férjemmel. Sem a képzésben, sem fizetésben nem gazdagodtunk otthon. Itt mindkettő megadatott. De ezzel együtt sem kinn tervezünk megöregedni. Amint otthon normalizálódna a helyzet, hazamennénk, de egyelőre arról jönnek hírek felénk, hogy minden csak egyre rosszabb.”

„Életem legboldogabb pillanata lenne, ha újra otthon tudnék dolgozni. Azonban a jelenlegi fizetés mellett még körülbelül hat évet kell itt eltöltenem ahhoz, hogy biztos egzisztencia mellett tudjak hazatérni.”

„Egyetemista éveim alatt ellene voltam a külföldi munkavállalásnak. Aztán diploma után elkezdtünk otthon orvosként dolgozni. Az anyukámmal laktunk, így tudtuk a rezsinket fizetni. Szórakozásra, pihenésre sem idő, sem pénz nem volt. Megtakarítás semmi. Semmi remény nem volt arra, hogy szorgalmas munkával bármikor is kiléphetünk ebből. Családtervezésre szintén semmi esély. Amikor 2 havi ügyeletemért kaptam összesen 20 ezer forintot, betelt a pohár. Amit még nem tudtam elviselni otthon, az a hálapénz és a vele járó megaláztatás. […] Kijöttünk külföldre. Önálló élet, saját autó, önálló egzisztencia. Mindez pár hónap alatt, úgy, hogy a párommal mindketten orvosként dolgozunk. Tervezhető jövő, oktatás (munkaidő keretein belül), megbecsülés, egészséges élet. Oda tudunk figyelni, hogy mit eszünk, a stressz sokkal kevesebb. NINCS hálapénz, jobbak a munkakörülmények.”

„Itt sincs kolbászból fonva a kerítés. Rengeteget dolgozom, igaz, ezt meg is fizetik. De amit nem lehet pótolni, az a társadalmi megbecsülés. Itt az orvos valaki, ha például albérletet keres az ember, és úgy mutatkozik be, hogy orvos, máris másként bánnak vele, akárcsak mindenhol.”

„Minél tovább kényszerül kint maradni az ember, annál jobban beilleszkedik, és annál kevesebb kedve lesz haza menni, még ha otthon szinte ugyanarra a szintre fejlődne is az egészségügy. Két éve még számoltam a napokat a következő szabadságomra, mikor mehetek végre haza. Most már számolom a napokat, mikor telik le a szabim, hogy jöhessek vissza. Itt lehet élni, és nem kell a filléreket számolgatni, mint otthon, hogy még vehetek-e sajtot, mert az szinte luxus.”