Ősöm bég volt, kis háremmel

Valami baj mégiscsak lehet dicső elöljáróinkkal. Mert amúgy miért van, hogy Mátyás – no, nem a Rákosi, hanem az Igazságos – óta eddig még mindig mindegyikben csalódtunk? Bár ami azt illeti, ő sem volt egyformán népszerű, sőt ha mondjuk Koppányt vagy Vazult kérdeznénk, hát Szent Istvánnal is akadhattak problémák.

A mi meg most van, az egyenesen kétségbeejtő. A legszeretettebb vezetőnk népszerűségi indexe 33 százalékon ténfereg, ami ugyebár azt jelenti, hogy mintegy 67 százaléknyian utálják. És ha ő a legszeretettebb, képzeljük el a további hatalmasok népszerűségét…

Új arcok kellenének. Ismerjünk meg egyet ezek közül: Kónya Pétert. Ő az a jóvágású katona, aki hasonlóan jóvágású tűzoltó barátjával, Árok Kornéllal soha nem látott bohócforradalmat vívott a fegyveres és rendvédelmi dolgozók jogaiért. Mi több, az egyik tüntetésre egyenesen az Alagút falán leereszkedve érkezett…

– Az a Kornél volt. Ugyan én is meg tudtam volna csinálni, de nekem nincs papírom az ilyesmihez.

– Miért? Az alagútmászáshoz jogosítvány szükséges?
– A tűzoltók mindenhol mászkálhatnak, engem meg esetleg elvitt volna valamelyik ügybuzgó rendőr…

– Mielőtt megkérdezném, miért mondott le a napokban alezredesi rangjáról és állásáról, evezzünk családiasabb vizekre. Kiket tisztelhetünk a Kónyákban?
– Az a gyanúm, hogy egy háremtulajdonos bég lehetett az egyik ősöm. Ugyanis Eger vára, Dobóék után sok évvel, mégiscsak török kézre került, és állítólag volt ott egy Konya nevű bég. Na, ez a mi Konyánk elég nagytermészetű lehetett, mert Eger környékén hirtelen nagyon gyakori lett a Kónya név… Mi egyébként noszvajiak vagyunk, ott élt a nagyapám, aki békeidőben gazdálkodott, de a II. világháborúban partizánvadásznak vitték. Amikor bejöttek az oroszok, a partizánvadászokkal sokat nem bíbelődtek, mindannyiukat tarkón lőtték. De a nagypapán nem fogott a golyó, túlélte saját kivégzését, és 74 éves korában, ágyban, párnák közt halt meg.

– És a nagymama?
– Ő is egy érdekes eset. Amikor kilencéves volt, a szüleivel kivándoroltak Amerikába, de amikor tizenhat lett, otthagyta őket, és egyedül hazajött. Ami azt illeti, a fiuk, vagyis hát a papám története sem mondható átlagosnak. Ő hivatásos katona lett, sokfelé helyezték, volt a Szovjetunióban, dolgozott a lillafüredi sziklában – ez egy harcászati rakétatámaszpont volt –, hogy aztán, immár a pesti HM-ben, 1979-ben öngyilkos legyen. Ami kizárt, hogy így történt. A sereg összevissza kapkodott, miközben folyamatosan ment a ködösítés, katonai dísztemetést kapott, ami egy öngyilkosnak ugyebár nem jár. Valamiért mégis megkapta… Tízéves voltam, és elhatároztam, hogy én is katona leszek. Azért, mert édesapám a példaképem volt, és mert meg akartam tudni az igazságot.

– Megtudta?
– Huszonöt éve keresem, de eddig még nem…

– Hogyan lett katona?
– Először is kitaláltam, hogy mélységi felderítő leszek, az a legelitebb katona: ledobják valahová az ellenség közé, és aztán oldd meg magad a problémáidat. De a gimnázium vége éppen a peresztrojka és a glasznoszty idejére esett, és az orosz hadsereg tett egy gáláns ajánlatot a magyaroknak. Addig ugyanis egy sor katonai létesítménybe nem engedték be a magyarokat. Na, akkor a glasznosztyba beleszédült oroszok úgy döntöttek, hogy egye fene, három magyar kölköt mégiscsak beiskoláznak az egyik, eddig előlünk elzárt ukrajnai katonai főiskolára.

– Milyen szakon végzett?
– Haditudósítóin.

– Mi a nyavalya lehet ennyire titkos egy haditudósítói képzésen? Egy katona becsukott szemmel szétszedi és összerakja a géppisztolyát, egy haditudósító meg a töltőtollát?
– Igen. Meg a géppisztolyát. Meg a vállról indítható rakétáját. Meg bármit, amivel ölni lehet. Meg tökéletesen vezet harckocsit, és egész jól ugrik ejtőernyővel. Az orosz haditudósítók különös emberek…

– És mi van a vadászgépekkel? Azokat is tudja vezetni?
– Nem, én szárazföldi tudósító voltam. De elképzelhető, hogy tanítottak ott légiújságírókat is… Aztán újabb fordulat: az ötből már a negyedik évünket végeztük, amikor megtörtént a rendszerváltás, elhangzott a „ruszkik, haza!”, és minket is visszarendeltek Magyarországra. Igen ám, de diploma nélkül hogyan leszünk tisztek? Tűnődtek, tűnődtek az okosok, aztán úgy döntöttek, hogy akkor diploma nélkül leszünk tisztek. Az avatásunk is fényesen sikerült: aznap zajlott a Jelcin–Gorbacsov-puccs, az egész magyar sereg pánikban volt, Für Lajos honvédelmi miniszter remegő hangon köszöntötte az avatandó tisztjelölteket, látszott rajta, azt sem tudja, fiú-e vagy lány, de leginkább, hogy még miniszter lesz-e, mire visszaér az irodájába…

– Nem mintha fontos lenne, de végül mi lett ezzel a diplomátlansággal?
– Újra közbeszólt a történelem…

– Pont ezt akartam mondani! Lassan úgy érzem magam, mintha kedvenc filmemben, a Forrest Gumpban lennénk, ön játssza Tom Hanks szerepét, és csak mondja, mondja, éppen hol mindenhol volt, miközben átrohant rajtunk a történelem…
– Az úgy esett, hogy az ukrán főiskolai éveink alatt az egyik társunk elvett egy ukrán lányt. Ezért aztán tökéletesen beszélte az ukránt. Így hát, amikor 1993-ban Ukrajna önállósodott, és az ottani hadügyminiszter első hivatalos útja Magyarországra vezetett, akkor a barátomat küldték el interjút készíteni hozzá. Merthogy mi akkor már a honvédség lapjánál, a Magyar Honvédnél dolgoztunk, végül is haditudósítók voltunk, vagy mifene… Na, az interjú közben kiderült, hogy a barátom sokkal jobban beszél ukránul, mint az ukrán miniszter, merthogy róla meg az derült ki, hogy orosz az istenadta. Amikor aztán a nyelvi nehézségek ellenére a főkatona megtudta, hogyan is állunk ezzel a főiskolával, úgy döntött, hogy a gyümölcsöző magyar–ukrán katonai kapcsolatok első lépéseként hárman menjünk ki hozzájuk, és végre diplomázzunk le.

– Ha jól számolom, alig nyolc évecskébe került ez a diploma. Manapság már fel sem tűnne… És miket írt a kolléga úr?
– Már nem voltunk a Varsói Szerződés és még nem voltunk a NATO tagjai, talán ezért kevesebb figyelem jutott ránk, így hát elszabadultak a tollak. Tényfeltáró riportokat, bíráló cikkeket írtam, az ilyesmiből addig bántóan sok nem jelent meg. Például a laktanyán kívülről lelőttek egy őrkatonát, én pedig megírtam, hogy az akkor érvényben lévő őrügyeleti rendszer miatt a katonának esélye sem lett volna megvédeni magát. Ugyan óriási botrány lett, de megváltoztatták az akkori szabályt.

– Lám, mire nem képes egy Ukrajnában végzett haditudósító…
– 1998-ig maradtam a lapnál, de közben, 1991-ben már megalakult a Fegyveres és Rendvédelmi Dolgozók Szövetsége, 1995-ben már szakszervezetünk is lett, ahol is én vittem a szót. Két évvel később kezdeményezésemre és vezetésemmel megrendeztük az első egyenruhás tüntetést, aminek eredményeként jelentős fizetésemelések történtek, engem, pedig még harminc se voltam, megválasztottak a szövetség elnökének.

– És akkor szövetségi elnökként állt haptákba a főszerkesztője előtt?
– Nem, döntenem kellett, és a szövetséget választottam.

– Hogy úgy mondjam, különösebben nem hívta fel magára a figyelmet, a sokasodó szakszervezeti konföderációk meg az egyre gyarapodó ágazati szakszervezeteknek csak egyike volt az FRDÉSZ. Hogy most a HRB, a HOSZ, a TMRSZ, a HTFSZ, a VPDSZ, a PVDÉSZ, az RSZV és – ez a kedvencem – az FBVSZOSZ szóba se kerüljön. Mik ezek?
– Többségük tagja az FRDÉSZ-nek, igaz viszont, hogy annyian vagyunk már, mint az oroszok. És sajnos annyifélét is akarunk.

– Meg, gondolom, minden ÉSZ-, OSZ-, FSZ-, RSZ-elnök örül a jól fűtött, itt-ott faburkolatú irodájának, a fizetésecskének…
– Aminek a következményét éppen most látjuk, amikor a kormánynak sikerült megegyeznie a hat nagy konföderációnak éppen a felével.

– Ezért mondott le?
– Már hónapok óta ki akartam szállni. Ezért alakítottuk meg a Szolidaritást. Magam is úgy érzem, új arcok kellenek, új szerveződések, amelyeknek nem lehet tagja sem párt, sem szakszervezet, sem semmilyen már lejáratott formáció.

– Mi lesz most önnel? Például miből fog élni?
– Nem kaptam még választ a felmentési kérelmemre. Nyugdíjba, 42 évesen, mégsem mehetek, bár, ha el nem törlik, szolgálati járulékra jogosult vagyok. Az is lehet, hogy nem fogadják el a kérelmemet, akkor viszont fel kell kínáljanak valami beosztást. Kérdés, hogy milyet.

– Milyet, milyet? Itt van például mindjárt egy: dezertőr…
– Addig is csinálom a mozgalmat. Föl kell rázni a társadalmat, és hiszem, hogy erre a civil mozgalmak lehetnek egyedül alkalmasak.

– Szolidaritás… Nem kéne megkérdezni, mondjuk, Lech Wałęsát, hogy kell ezt csinálni? Ha jól emlékszem, neki sikerült.
– Úton vagyunk hozzá.