Ezen már tényleg megáll az ész!

Elnézzük a tévében a műsorvezetőnőket, énekesnőket, modelleket, s leesik az állunk: olyan cipőkben állnak, botorkálnak szerencsétlenek, hogy minden ortopédorvos eltakarja a szemét. A 15 centis sarkú cipőkben a nők gyakorlatilag lábujjhegyen állnak, úgy negyedóra után már fájdalmak között. Még a hivatásos manökenek is el-elesnek a kifutón – maga Lady Gaga is orra bukott a minap –, úgyhogy a veszély közvetlen...

A közmegegyezés szerint a magas sarkú cipő szexis és nőies, mivel hosszítja és karcsúsítja a női lábat. Ám a férfiak manapság alulról felfelé pislognak divatos hölgypartnereikre, aminek nem biztos, hogy ők mindig örülnek. Korunkban nem ritkák a 175 centiméter magas, sudár lányok, ám ha felveszik a 15 centis cipőt – számoljunk csak! Ugyan, miféle babér terem így az átlagpasiknak? (Igaz, sokkal csinosabb ez a lábbeli, mint a tíz-tizenöt évvel ezelőtti patacipő, amelynél randább darab nemigen taposta még az anyaföldet.)

Ha már a cipőnél kezdtük, ne feledjük az ókori egyiptomiak vagy a középkori angolok emeletes lábbelijét. E korok hölgyei – és olykor urai is – a cipőjük talpára magasított fatalpat szereltettek, így 25-30 centivel a föld fölött cammogtak, hiszen másképp nem is tehettek eme ormótlan eszközökben. Igaz, ebben nem csupán a „szépség”, hanem a praktikum is szerepet játszott: London utcáin ekkoriban szennyvíz áradt, amit reggelente a bilikből borítottak ki az ablakokon.

Sorolhatnánk még a furánál furább cipőket, de álljunk meg minden idők legőrültebb és legembertelenebb szokásánál: a lábelkötésnél. Legalább ezer évig tartott e borzalom Kínában, s csak a XX. század közepére múlt ki. A kínai férfiak ugyanis a parányi lábakra gerjedtek, számukra ez volt a nő szexuális vonzerejének netovábbja. A hölgyek ezért vállalták az egész életükben el nem múló fájdalmat és a vele járó – gyakorlatilag – járásképtelenséget. A fiatal lányok lábfejét az anyjuk gondosan bepólyálta, a lábujjakat hátrafeszítette, ezek aztán előbb-utóbb teljesen elcsökevényesedtek vagy elhaltak, s le is estek. Rossz esetben elüszkösödtek. Kivétel volt a nagylábujj, amit előrefelé visszafeszítettek, így a szerencsétlen lábfej felnőttkorra sem volt nagyobb 7–10 centiméternél. Ha egy férfi megpillantotta ezt az „aranylótuszt”, hát elalélt a gyönyörtől.

Haladjunk „feljebb”, a szoknya irányába. A krinolin a XVIII–XIX. század kedvence, bár már korábban is felbukkant. Akkoriban még széltében hordták a hölgyek az abroncsot, s csak oldalazva tudtak benne belépni az ajtón. A rokokó nőinek négy-öt méteres átmérőjű szoknyája miatt már az ajtónyílásokat is ki kellett vágni. Sem leülni, sem járni nem tudtak e kényelmetlen darabokban, táncról vagy gyermekük megöleléséről már nem is beszélve. A rengeteg szoknyaanyagot a dekoltázson igyekeztek megspórolni: éppen csak ki nem esett felül a másodlagos nemi jellegük. Még a krinolinnál is furcsább szoknyadivat a turnűr, a XIX. század végének találmánya. Korunk nőjének, aki elszántan törekszik rá, hogy a popsija kisebbnek látszódjon, különösnek tűnhet, hogy szépanyái igyekeztek felturbózni e testrészüket. Nem elég, hogy bugyrok, puffok, szalagcsokrok ékeskedtek a hátsójukon, de még egy kemény lószőr párnácskát is bedugtak mindezek alá, hogy kackiásan meredezzen az a tompor.

Ehhez a divathoz társult egy másik borzalom: a darázsderék. A reneszánsz idejében egy Medici hercegnő vasfűzővel 33 centiméterre nyomorította össze a derekát. Később bőrből készültek ezek a kínzóeszközök, még később pedig textilből és teknőspáncélból. A karcsú derék és az így feltornyozott kebel a szépség etalonjává lett. A korabeli boncolási jegyzőkönyvek szerint azonban hatalmas árat fizettek ezért a nők. Máj- és tüdőkárosodás, csigolya- és bordatörés, nyomorék csecsemők sokasága – mégis hordták, önként és dalolva.

A test megkoronázása a fej és amit ráteszünk… A régi korok asszonyainak nem volt ám olyan egyszerű a hajmosás, mint nekünk – így hát leginkább nem is mostak hajat. Minek is, amikor a parókák sokkal szebbek voltak! Legalábbis az ő szemükben, hiszen ma már csak sajnálkozunk, ha elképzeljük, hogy másfél méter magas parókáikban és krinolinjaikban mily kényelmes lehetett a napjuk… Amúgy e rizsporral fehérített parókák vadhajtásai sem akármik: madár, virág, házikó, sőt kakukkos óra is rejtezett a fürtök között. A csak éjszakára levetett hajtornyok alatt tetvek tanyáztak – de sebaj, mindig kéznél volt az erre a célra feltalált vakaróbot. Ezt még királynők sem restellték használni, akár a trónteremben is. Hát, ha egyszer viszket...