Garas Dezső nélkül sem megy

Filmeket, színdarabokat építenek rá. Nem véletlenül persze, jellegzetes arcvonásai, leginkább az orra és fülei emlékezetes karaktert adnak a figuráinak. Ahogy mondja, színészként ebből csak profitálhat. Határozott tekintetű, pontosan fogalmazó, halkan beszélő ember – tudja tartani életének fontossági sorrendjeit. Garas Dezsőről az a hír járja, hogy nem lelkesedik az interjúkért. Én is tartottam tő le, nem akart oldódni bennem a feszültség, amíg várakoztam rá. Aztán megérkezett, kedvesen kezet fogott velem, talán még mosolygott is, és minden félelmem tovaszállt, bátran kérdezgettem.

– Elfárad a próbákon?
– Nem. Ha jó darabot próbálunk, akkor annak minden perce élvezet. Ilyen a Tizenkét dühös ember, amire beszélgetésünk idején készülünk.
– Ön is dühös ember?
– Nem.
– Mi bosszantja fel?
– Az interjúk. Nem szeretem őket. Nem az én műfajom. A színésznél minden a színpadon dől el, fölösleges magyarázkodni. Elég nagy baj, ha már magyarázkodni kell.
– Tudom, hogy utálja az interjúkat. Királyhegyi Pállal akartam indítani: „Jolánka, jöjjön fel hozzám, higgye el, nem fogom megbánni!” Én meg ezt mondanám: „Művész úr, üljünk le beszélgetni, higgye el, nem fogom megbánni!”
– Hát most már rászedett.
– Az interjú egyfajta kitárulkozás? Meztelenre kell vetkőzni?
– Fogalmazzunk úgy, hogy vannak, akik kitárulkoznak, és vannak, akik meztelenre vetkőznek. Eddig is bebizonyosodott, hogy ez ügyben én nagyon rossz alany vagyok.
– Csak őszintén érdemes beszélni. S a határokat is tudni kell meghúzni: mi az, amit elmond, és mi az, ami nem tartozik másra.
– Természetesen. Ez így igaz, ahogy ön mondja.
– És hol vannak a határok?
– Azt hiszem, az olvasók, a közönség kíváncsisága határtalan. Ezt bizonyos pontig ki kell elégíteni. Vannak rutinus interjúalanyok, és vannak nem annyira rutinos interjúalanyok.
– Csodálkoztam is rajta, amikor megláttam egy sztármagazinban, ahol a családjáról nyilatkozott!
– Az egy kivételes alkalom volt, nem szoktam sztármagazinokban szerepelni. Tíz évente egyszer fodul elő. Tisztában vagyok vele, hogy nem jó dolog mindig nemet mondani, a kapcsolati tőkét érvényesíteni, működtetni kellene, de egy bizonyos kor után ez túlzottan már nem érdekli az embert. Engem legalább is nem érdekel.
– Mások épp az ellenkezőjét teszik!
– Számomra furcsa, ahogyan egyesek a kapcsolatrendszereikkel bánnak. Szinte csak úgy barátkoznak, hogy abból előnyük származzon, és csak azt nézik, hogy milyen hasznot húzhatnak belőle, hogyan érvényesülhetnek általa.
– Azért sem csodálkozom azon, hogy nem rajong az interjúkért, mert nem is egy könyvet írtak már önről!
– Azokba sem szóltam bele. Azt írtak, amit akartak. Ha a szerkesztő úgy ítélte meg, hogy közölhető, akkor rendben valónak tartom. Nekem az a dolgom, hogy játsszam.
– A kritikákat elolvassa?
– Miért ne olvasnám el?
– Az egyik színész egyáltalán nem foglalkozik a kritikával, a másik meg mérgében megtapossa az újságot…
– Ismer ilyen kollégákat?
– Tanulni is lehet az értő bírálatból.
– Igen, szokták mondani. A mi pályánkon nagyon sok a hiú ember, nyilván kíváncsiak arra, hogy mit írnak róluk.
– Miért félnek öntől az újságírók?
– Egyáltalán nem félnek, még csak nem is tartanak tőlem. Nincsen rá okuk. Soha senkit nem bántottam meg.
– De mégis csak van egy félsz bennünk, mivel tudjuk, Garas Dezső kétszer is meggondolja, hogy adjon-e interjút. Én is tartottam öntől, de mikor találkoztunk, minden bátortalanságom elszállt, hiszen kedvesen, barátságosan fogadott…
– Akkor nem értem, mitől volnék félelmetes.
– Említette az elején, hogy a színpadon minden eldől. A szerepekből, az alakításból arra is fény derül, hogy a színész milyen lehet a privát életben?
– Részben. Az csak egy szegmense a teljességnek.
– De őszinte?
– Mondjuk inkább úgy, hogy hiteles. Megpróbál az ember hiteles lenni, de hogy ez őszinte vagy nem őszinte, azt a nézőknek kell eldönteni.
– Hogyan segítheti őket a döntésben?
– Jól kell játszani. Lehet a vége siker, de lehet bukás is.
– Amikor a Legenda a lóról című darabban játszott, sokan párhuzamot véltek felfedezni az ön privát életével. Mennyire viszi bele magát a szerepeibe?
– Jó szó a „véltek”. Tudja, a magánéletnek és a színpadi életnek ott van a határa, ahol a lángnak meg a füstnek. Nem lehet csak erre vagy csak arra fogni. Igen, egy színész saját élményeiből is táplálkozik, hogyne táplálkozna.
– Nagyszerű hasonlat a láng és a füst határvonala. Pontosan kifejezi azt a gyújtópontot is, ami a rivalda és a nézőtér közt a színházban estéről estére feszül.
– Biztosan igaza van, de nekem ez már tudományos megfogalmazás.
– Találtam viszont kevésbé tudományos mondatot öntől: „A mi szakmánk olyan, mint a kurváké.” Ma is így gondolja?
– Miért gondolnám másként?... Minek áll kinn a sarkon az örömlány? Azért, hogy elvigyék egy szerelmi légyottra. A színész ugyanezt akarja: vigye el a rendező, az igazgató egy szerelmi légyottra, vagyis kapjon egy szerepet, mert máskülönben nem tud érvényesülni. Azért azt tisztázzuk, hogy a „kurva” szót én nem pejoratív értelemben használtam.
– Egy percig sem feltételeztem!
– Ugyanolyan ősi mesterség, mint a miénk. Nem szabad lenézni.
– Szereti az átváltozásokat? Amikor jelmezbe bújik, s arcát elmaszkírozza?
– Ezért jöttem a pályára. Ez ugyanaz, mintha azt kérdezné, hogy szeretem-e a színészetet. Persze hogy szeretem. Meglepődne, ha azt válaszolnám, hogy nem szeretem.
– Az átváltozáshoz kellenek módszerek? Vagy egy idő után rutinból működik?
– Ahány színész, annyiféle. Vannak átváltozó színészek, akik magukra húzzák a szerepet. És vannak olyan színészek, akik minden szerepben ugyanazt adják. De ha én ilyesmin gondolkodnék, az életben egy darabot nem tudnék megcsinálni, még próbálni is képtelen volnék.
– Szerencsére rengeteg darabban játszott – sikerrel. S ezzel szemben számtalan bukása is volt. A sikerek és kudarcok erősítik vagy gyengítik egymást?
– Ez egyszerű fizika. Minél nagyobb a fény, annál élesebb az árnyéka. Nem gondolja? A színésztársadalomban a legjobb történetek a bukásokhoz kötődnek.
– Nehéz elviselni?
– Nagyon nehéz, hiszen az ember sikerre született. Sok mindent tudni kell a szakmáról, hogy a bukásokról fájdalom nélkül lehessen beszélni. Aztán az idő is megszépíti a történteket.
– Csak a szépre emlékezzünk?
– A jóra. A bukások jó sztorik, ha az ember megfelelő stílusban adja elő, a társaság hamar ráhangolódik.
– Nem akarok leragadni a kudarcoknál, de arra még kíváncsi volnék, hogy egy ekkora művésznél, mint ön, miként fordulhat elő, hogy valami nem sikerül?
– Nyilván abban a pillanatban tehetségtelen voltam. A tehetség nagyon behatárolható fogalom. Ha valami nem sikerült, sok minden nem úgy működött, ahogy kellett volna. Némelykor csak a rutin segített át.
– Én két nap alatt túlteszem rajta magam, ha valami bánt. És ön?
– Nekem nem elég két nap, már csak azért sem, mert a premier után – bukás ide, bukás oda – még jónéhány előadást meg kell tartani. Tehát minden egyes alkalommal szembesül vele az ember.
– Mindig a színészet volt önnek a legfontosabb, vagy megelőzték néha civil dolgok is?
– Nem volt módomban mást kipróbálni. Ha lenne valami érdekesebb munka, amit a szakmán belül civilnek nevezhetnénk, akkor biztosan nem hátrálok meg előle.
– A rendezéssel is körön belül maradt.
– Igen, az is a színházcsináláshoz tartozik. Színészet vagy rendezés: nem választanám külön. Ne húzzunk falakat köréjük.
– Az előbb azt akartam hallani, hogy a család, az egészség mára fontosabb…
– Hogy mi a fontosabb, azt sokszor az adott pillanat dönti el. Az embernek van egy kenyérkereső szakmája és van egy családja. A kettő bizony szorosan összefügg. Oda is, vissza is. A nyugodt családi háttér megteremti számomra a zavartalan alkotómunkát, én meg a jövedelmemmel a család megélhetését tudom biztosítani.
– Milyennek tartja önmagát? Kemény? Konok? Zord?
– Ezeket honnan vette? Ha ilyeneket nyilatkoztam magamról, akkor nagy hülyeségeket mondtam.
– Hadd tegyem hozzá: tarthatják zordnak, de én érzékenynek látom.
– Megtisztel. Gondolja csak el, ezen a pályán elérhet bárki is annyit, amennyit én elértem, ha az ember egy tuskó?! Érzékenység nélkül nem sokra viszi a színész.
– És ha mégis mást látnak meg önben?
– Ráhagyom, nekik az a tapasztalatuk velem kapcsolatban. Mindenkinek lehet véleménye. Ha nem tudom meggyőzni őket az ellenkezőjéről, akkor minden szóért kár.
– Minek foglalkozni vele?
– Az az igazság, hogy ma már én senkit sem akarok meggyőzni.
– Milyen az élet manapság a színház társalgójában? Beszélgetnek egymással a színészek? Barátkoznak? Összejárnak?
– Ez mindig az adott társulat minőségétől, összetételétől és hangulatától függ. Időnként remek a társalgói élet, máskor meg kedvetlenek vagyunk. Nagyban befolyásolja a kedélyállapotunkat, hogy mi történik, miután felmegy a függöny.
– Könnyen szóba elegyedik a kollégáival?
– Igen.
– Előfordul, hogy néha zárkózottabb?
– Nincs miért.
– Szókimondó?
– Ma már nem mindig. Ahogy öregszik az ember, kezd rájönni, hogy nem kell mindig elmondania a véleményét. Mert nem biztos, hogy egy adott szituációban neki van igaza. És ha igaza van is? Minek hangoztatni?
– Tegyük fel, hogy igaza van, de hallgatnak-e önre?
– Ez a kérdés. Egy fiatalabb színész még vehemens, sokkal több mindenről van véleménye, mint egy idős színésznek. Persze az idős színésznek is lehet, sőt van is véleménye, de tisztában van vele, hogy nem mindig kell harsogni, mert annál borzasztóbb nincs.
– Fiatalon ön is vehemens volt?
– Eléggé. Most nem érdemes fejjel menni a falnak.
– Mitől tud feloldódni társaságban vagy a színpadon?
– A kettő között őrült nagy különbség van!
– Vegyük külön.
– Megfelelő társaságban, azonos érdeklődésű emberek között lényegesen könnyebb feloldódni. A színpadon pedig? Az egész szakmai életem erről szól.
– Minek tud önfeledten örülni? Mi az, ami teljesen kikapcsolja?
– Egy jó film, egy jó előadás, egy jó futballmeccs. Azért más dolog megnézni egy NB I-es bajnokságot, és más dolog megnézni a brazilokat. Aki ott nem kapcsolódik ki, az ki se menjen a meccsre.
– És más dolog megnézni egy mai filmet, és más dolog megnézni a régi filmeket…
– Nem! Hatázottan: nem! A magyar filmgyártás iszonyatos nehézségek árán és kemény pénzügyi megszorítások közepette is igyekszik kitermelni azokat a produkciókat, melyek érdeklik a közönséget. Ám a tapasztalatok szerint a filmkészítés továbbra is rendszerfüggő, nem tudja magát függetleníteni a politikai berendezkedésektől. Én nem a régi időszakot nevezném aranykornak, amikor tíz-tizenkét színész és három-négy rendező készítette a filmeket, hanem a mostanit.
– Itt vannak a fiatal tehetségek!
– És oda kell figyelni rájuk. Szepesi annak idején azt kiabálta az éterben: „Jönnek a csehszlovákok! Jönnek a csehszlovákok!” Én meg most azt mondom: „Jönnek a fiatalok! Jönnek a fiatalok!”
– Ez jó dolog.
– Miért ne lenne jó dolog? Hiszen nem a filmgyártás válságáról kell beszélnünk, hanem fantasztikus eredményekről és sikerekről.
– Egyszer bölcsen megjegyezte: „Az élet két semmi között egy villanás.” Tényleg rövid az életünk ebben a határtalan univerzumban?
– Meglehetősen rövid.
– Önt nem csak színészként érintette meg a halál. Valamikor a negyvenes években egy strúmaműtét következtében pillanatokra átlépett a túlvilágba…
– Nem tartozik a kellemes élményeim közé, beszélni sem szeretek róla. Sajnos néha bejön egy-egy cvikli.
– Olyankor változik az értékrend?
– Amikor az embert baj éri, vagy beteg lesz, a fontossági sorrendek megváltoznak, nagyon megváltoznak. Bizonyos kérdésekben leginkább csak akkor lehet dönteni, ha már közelről érezhető az életveszély.
– Súlyos betegség esetén döbbenten átértékeljük a dolgainkat…
– Ezt akarom én is dadogni.
– Jó látni, hogy hatalmas energiával, teljes erőbedobással dolgozik.
– Persze. Próbálok, játszom, filmezem. Legutóbb Sándor Palival forgattam a Noé bárkáját, nagyszerű partnerekkel, köztük Törőcsik Marival, Kállai Ferivel.
– Sándor Pállal legendás filmeket hoztak létre. A filmrendező azt nyilatkozta önnel kapcsolatban: „Vannak nagyon-nagyon tehetséges vagy még annál is tehetségesebb színészek, csak nem áll fel rájuk a filmcsinálásom.”
– Ezzel majdnem minden filmrendező így van. Rendkívül fontos, hogy ki az, aki inspirálja, hogyan hatnak rá a rezdülései. Egyébként én rendezőpárti vagyok, nem tagadom meg a fontosságát, sőt nagyon is előtérbe helyezem.
– Sándor Palikával barátok is?
– Más a barátság és más a munka. Ha dolgozunk, nincs barátság köztünk.
– Sok barátja van?
– Egyre kevesebb. Sokan meghaltak körülöttem. Én is elmúltam hetven, ennyi idős korban pedig nemigen barátkozik már az ember.
– Törőcsik Marival régikeletű a barátsága. Tudja, mit mondott magáról?
– Nem tudom.
– Azt, hogy „gyönyörűen öregszik”…
– Mármint én? Nagyon kedves. Neki ez a véleménye.
– Az önök mesterségének egyik titka a maszkírozásban rejlik, a színpadon csúnya is lehet a színész.
– Az idős, öreg szerepeket is el kell játszani valakinek – méghozzá jó kedvvel.
– Tud azonosulni a fiatal kollégáival? Miben gondolkodnak hasonlóan?
– Ne haragudjon, erre a kérdésre csak azt tudom válaszolni, amit korábban is, hogy örülhetünk az újabb tehetséges generációnak. Talán az ő életükben kevésbé van jelen a politika. A mi időnkben a művészek is sűrűbben benne voltak a politikában, és sokkal nagyobb késztetést éreztünk arra, hogy gondolkozzunk bizonyos dolgokról. Jelenleg nem ebben mutatkozik meg az alkotók erőssége, de ez nyilván nem az ő hibájuk. Még egyszer mondom: egészen fantasztikus és különleges ifjú titánok vannak köztünk.
– Akik kedvéért ön képes Tigrissé változni?
– ?
– Alföldi Robi televíziós Micimackójára gondolok…
– Ja, ne túlozzunk, az is egy munka volt.
– Szolnokon jól érezte magát?
– Igen. A kilencvenes évek elején többen Schwajda György igazgató miatt mentünk le Szolnokra. Nagyszerű előadások jöttek létre, például a Száz év magány, melyet Törőcsik Marival játszottam.
– Előtte volt vidéki színész?
– Keveset. Tősgyökeres pesti vagyok. A főiskola után rögtön a Nemzetibe szerződtem. Azért néha elfogadtam vidéki felkéréseket is, például a kaposváriaktól. Változatosságnak, kalandnak fogtam fel.
– Szereti a kalandokat?
– Persze. Máskülönben nem mennék bele.
– Sok mindent kipróbált a pályáján, még bábszínházban is láthattuk.
– Nem szerencsés kibújni a felkérések alól.
– Volt amire nemet mondott?
– Természetesen. Nem is egyszer.
– Olyankor megharagudtak önre?
– Az is előfordult. De nem érdekelt. Benne van a pakliban.
– Szükségét érzi egy csapatnak? Vagy egyedül is megy?
– Fiatalabb koromban szerettem társulathoz tartozni, de aztán elmentem szabadúszónak, és attól kezdve nem kellett a csapat.
– Megtanult önállóan boldolgulni?
– Igen. Nem tagadom a társulatok létjogosultságát, de hadd legyen létjogosultságuk a magánzóknak is.
– Magányos színész?
– Miből gondolja? Most a Nemzeti Színház tagja vagyok. Különben is, akit folyamatosan foglalkoztatnak, az miért lenne magányos.
– Naplót ír?
– Nem. Soha nem is gondoltam rá.
– Nem kellene elkezdenie?
– Miknek? Az írás nem az én kenyerem.
– Bölcs ember?
– Én? Önmagamról alkossak véleményt?
– Ha megkérhetném rá…
– Most mondjam azt, hogy nem csak bölcs vagyok, hanem szép, okos és jó is?
– Ezek nem is izgatják?
– Talán úgy gondolja, hogy otthon, a tükör előtt nézegetem magam és közben azt hajtogatom, hogy mennyire okos és szép vagyok? Máris hülye lennék, ha így tennék.
– Foglalkoztatta valaha is a külseje?
– Rengeteget. Rendkívül hiú ember voltam és vagyok. Régebben azért másképp néztem ki.
– Jellegzetes arcfelépítése nem zavarta?
– Abból élek, uram!
– Engem csúfoltak a nagy füleimért…
– Egy színész könnyebben elfogadtathatja magát, testi sajátosságait eszközként tudja használni.
– Önért pedig kapkodtak!
– Akkor felesleges töprengeni azon, hogy szép vagyok-e vagy csúnya?
– Hajdanán sűrű életet élt, voltak „nőzős”, „ivós” időszakai is. Mára lecsendesedett a világ ön körül?
– Természetesen. Hetvenen túl már léteznek fizikai korlátok is. Csak nem képzeli, hogy még mindig a régi vagyok?
– Feleségét A bolond lány egyik előadása után ismerte meg negyven éve…
– Ennyit a magánéletemről. Rossz helyen kopogtat.
– Senkit nem enged a küszöbén túl?
– Bőven vannak társasági színészek, akik ellátják az újságok társasági rovatait anyaggal. Én nem szoktam beszélni a privát dolgaimról.
– Örül a díjainak?
– Azokat adják.
– Melyik jár felelősséggel?
– Nézze, kétszáz éve nem volt ilyen nagy jelentőségű és horderejű kitüntető cím a magyar színművészetben, mint a Nemzet Színésze. Schwajda György ezt jól kitalálta, mindannyian hálával tartozunk érte. Azért is persze, hogy a havonta érkező járandóság által gondtalanabbul élhetünk. Sok kolléga megkaphatná ezt az elismerést. Hogy Nemzet Színészeként felelősségteljesebben dolgozom-e? Tudom, hogy jobban hangozna, ha ezt mondanám, de én őszintén azt válaszolom, hogy nem érzek semmiféle felelősséget. A színpadon és a magánéletben is ugyanolyan maradtam, mint előtte voltam. Már megbocsásson, de az ön kérdései arra irányulnak, hogy engem egy bölcs, önmagát marcangoló, felelősséget vállaló, hazafiúi kötelességgel bíró emberként mutasson be.
– Nem ilyen?
– Egyáltalán nem.
– Akkor milyen?
– Mi, színészek, sárból és aranyból vagyunk. S a sarat sem lehet kidobni.