Megéri elmebetegnek lenni?

– Óránként szoktam rágyújtani. Januártól megpróbáltam visszafogni magam, és csak háromóránként kimenni. Konkrétan rosszul lettem – meséli egy középiskolai tanárnő. Korábban egy zárt, szellőztethető helyiségben dohányoztak az iskolában, most ki kell állniuk az utcára, ott is az iskolával ellentétes oldalra. – Az egész rendkívül megalázó, mert minden szem ránk szegeződik. Hatása körülbelül annyi van, hogy a dohányzó diákok távolabb kényszerültek, hogy ne együtt cigarettázzunk már.

Más tanárokat megkérdezve az derült ki, hogy mindenki egyéni stratégiákat választott a túlélésre – vannak, akik a nyilvánvaló megaláztatás ellenére kiállnak az utcára, mások valami jól elbarikádozható, rejtett zugot – erkélyt, pincét, padlást – kerestek, amit magukra zárhatnak, és mégis rágyújtanak, kockáztatva a büntetést is. Ezzel ugyanakkor megszűnt a dohányzás közösségi-beszélgetős jellege, hiszen ha csapatosan tűnnének el a dohányosok, akkor könnyen kifigyelhető lenne, hogy tilosban járnak. – Én nem ezt tanítom – utal szenvedélyére egy másik középiskolai tanár, magyarázva, miért nem hajlandó a diákok szeme láttára az utcán füstölögni. – Az életemnek ehhez a részéhez nincs közük.

– Amikor kijövök ebédért, akkor igenis elszívok egy szál cigarettát – közli kissé ingerülten a harmincas asszisztensnő, akit két klinikaépület között láttam meg, egyik kezében ételhordóval, másik kezében égő cigarettával. A klinika kerítésén belül vagyunk, de az épülettől távolabb. – Már nagyon keveset dohányzom, gyakorlatilag ezt a napi egy szálat, de ebből nem engedek.

– A kollégái hogy oldják meg? – kérdezem.
– Jöjjön velem – int a hölgy, és egy oldalajtón belépünk az épület alagsorába. Valami garázsfélében lyukadok ki, hatalmas hamutartók mellett kisebb csoportokban nyolc-tíz fehér köpenyes ember dohányzik. Először kissé tartózkodóak: persze tudják, hogy nem szabad rágyújtani, nem örülnek neki, de úgy gondolják, egyelőre még türelmi időszak van – holott az csak a kocsmákra vonatkozik. Két lány csatlakozik hozzánk.

– Nocsak, nocsak, nem féltek a büntetéstől? – kérdezi az egyik, miközben maga is rágyújt. – A múlt héten már büntettek itt – közli –, egy dolgozó kapott sárga csekket. Ötös volt rajta, meg négy nulla.

Erősen csodálkozunk. A szó arra terelődik, hogy mennyire lesz betartható az új szabályozás.
– Az rendben van, hogy a dolgozók nem gyújthatnak rá, elvégre azok dögöljenek meg – kezdi a másik újonnan csatlakozott lány. – De mi lesz a betegekkel?
– Megnézném, hogy a pszichiátrián hogy fogják megakadályozni, hogy a páciensek rágyújtsanak – teszi hozzá a társa.
– Úgy tudom, a pszichiátria az egyetlen hely, ahol lehet dohányozni.
– Itt az ideje, hogy felvállaljam a skizofréniámat – csap le rögtön a lehetőségre az asszisztens. – Én tegnap láttam a tévében, hogy az épülettől öt méterre szabad rágyújtani. Mivel itt jobbról is kórház, balról is kórház, ezért mindkettőtől öt méterre, az úttest közepén lehet dohányozni.

– Jó helyen vagyunk itt – teszi hozzá az egyik nővér. – Öt méterre az épülettől, csak lefelé. Tanács Gábor

A kocsmák számára március végéig hagyott türelmi időt a törvényhozás – a szabály január elsején életbe lépett, de áprilisig nem szabnak ki büntetést. Rövid kocsmatúra után úgy tűnt, a vendéglátóhelyek három alapvető stratégiát követnek. A legtöbb helyen nem engedik a dohányzást; máshol még megengedik, arra hivatkozva, hogy áprilisig még lehet. A harmadik opció, valamilyen kreatív módon jelzik, hogy nem járulnak hozzá a dohányzáshoz, de ténylegesen nem akadályozzák. Például leszedték a hamutartókat, ugyanakkor az, aki dohányozni akar, kap egy csészét és abba hamuzhat.