Veszélyben a forint?

Az inflációs dobogó csúcsán álltunk azóta is; csupán a kilencvenes évek elején remegett a léc, amikor a háború miatt a volt Jugoszláviában rohamos pénzromlás indult meg, de sikerült megfékezni.

Sajnos mi büszkélkedhetünk a világ legnagyobb címletű bankjegyével is, az egymilliárdbillió pengőssel. Nem csodálkozhatunk, ha egy korabeli apróhirdetés nullbiztos könyvelőt keresett! A „végnapokban” az átlagos napi áremelkedés 158 486 százalék volt. Aki minderről az újságban is olvasni kívánt, tízmillió adópengőt adott egy Szabad Népért vagy Magyar Nemzetért.

Az új pénznem bevezetésének alapját a Nemzeti Bank Nyugatról hazaszállított aranykészlete fedezte. A vágyott pénzügyi stabilizációt (úgy-ahogy) meghozta a forint. De nagy árat fizettünk érte. Az új pénznem bevezetésekor egy forint kétszázmillió adópengőt, illetve négyszázezertrillió milpengőt ért (ez utóbbi például úgy nézett ki, hogy a 4-est 29 nulla követte). A szanaszét dobált, irdatlan címletű pengőbankjegyeket utcaseprők kotorták össze, otthon a gyerekek játszottak vele vagy egyszerűen gyújtósnak használták.

Egy mázsa búza hatvan esztendővel ezelőtt negyven forintba került, egy kilogramm arany ára pedig 13 200 forint volt. A budapesti villamosjegyért egy forintot, a kenyér kilójáért 96 fillért kértek.

Az ország drágán megfizette a forintot: a központilag meghatározott árakkal és bérekkel kiszakadtunk a világpiaci árrendszerből, és végzetes gazdasági függőségbe kerültünk a Szovjetunióval. A fizetéseket átlagosan a háború előtti érték ötven százalékában határozták meg 1946 augusztusában. A közalkalmazottak azonban rosszabbul jártak: ők csupán az 1938-as szint negyedét-harmadát kapták, a pedagógusoknak pedig a háború előtti bérük húsz százalékával kellett beérniük. Az állami üzemek dolgozói ezzel szemben a hatvan százalékát találták a borítékban.

Hatvanöt év alatt megszoktuk a forintot. Mikor mostanság gyengülni látjuk, fáj érte a szívünk. De a pénztárcánk még jobban sajog.