Támadás az anyahajóról

– Sok komikusról az a hír járja, hogy civilben nem is igazán humoros ember. Az édesapjára igaz ez?
– Őt ez a vád nem érheti! Élete minden egyes pillanatát átszőtte a humor, miközben halálosan komolyan vette azt. Egyedi előadásmódját éppen az jellemezte, hogy képes volt mindvégig megőrizni a „fapofát”. Gobbi Hilda a közös fellépésekkor mindig azt vetette a szemére, hogy folyton improvizál a színpadon, és ő nem bírja megállni nevetés nélkül.

– Irigylésre méltó, vidám családi életük lehetett…
– Igen, és hozzáteszem: rendkívül mozgalmas! Anyám rendszeresen bejárt a színházba apámhoz, és ilyenkor vitt minket, gyerekeket is. Leírhatatlan hangulatban, óriási komikusok közt cseperedtem. És hát hamar láttam a botlásaikat is: Salamon Béla lóversenyezett, Kibédi Ervin és Kabos László az italt szerette – apám gyengéi történetesen a szép nők voltak. Ráadásul a nagy rutinja ellenére mindvégig ügyetlenül intézte a liezonjait, számtalanszor lebukott.

– Nőként muszáj megkérdeznem: hogy viselte ezt az édesanyja?
– Beugrott egy kép: hatvanas évek vége, Siófok, Batthyány utca. Akkoriban apám a helyi Éden mulatóban lépett fel, és anyám rájött egy újabb afférjára egy táncosnővel. A forgalmas utcán közölte apámmal, hogy elhagyja – ami a megszokott veszekedések közepette új motívum volt számunkra, ezzel addig nem fenyegetőzött. Ezt hallva apám letérdelt elé és szerelmet vallott neki a gyülekező tömeg előtt: „Lencsikém, te vagy az én anyahajóm, ne hagyj el!” Mire anyám: „Igaz, Józsikám, de elegem van belőle, hogy rólam indítod a támadásokat a nőcskéidre!”

– Szóval humorba fulladtak a számonkérések…
– Na, azért nem kellett félteni Lencsit sem! Bár egyszer apámnak sikerült beléfojtania a szót. A fővárosban, a zsúfolt Népköztársaság útján sétáltunk anyámmal, mikor szembejött velünk apu, karonfogva az aktuális táncosnőjével, aki nem tudott a népes családról. Érett a botrány, ezt anyám nem tűrte volna szó nélkül. Csakhogy mikor egymás mellé értünk, apám váratlanul megemelte a kalapját és odaköszönt a gyerekeiket sétáltató feleségének: „Csókolom, nagyságos asszony”, majd szaporázva lépteit továbbsietett. Lencsi a döbbenettől szóhoz se jutott, akkor és ott a nagyjelenet elmaradt – de emlékszem, aztán este otthon… A színházban szó szerint riadólánc működött, ha anyám belépett a portán, nehogy kínos helyzetben találja apámat. Mentségére mondom, ő a cirkusz világából jött, ahol más morális, erkölcsi normák szerint éltek. A szüleim szerették egymást és kitartottak együtt, hát mi se legyünk a bíráik utólag!

– A „Hortobágy legyőzhetetlen biká­ja” – ahogy az egyik cirkuszi birkózószáma után elhíresült – a civil életben is verekedős volt? Ugyanis az köztudott róla, hogy az Arizona va¬rie¬téből azért tették ki, mert megvert egy Festetics grófot.
– Nem előzmény nélkül! Apámat aranyszínű festékkel kenték be, épp egy fát játszott a nimfák közt, mikor az az idióta meggyújtotta a leveleit – igen, ezt nem tűrhette. De egyébként nem volt agresszív, kerülte az erőszakot, és amennyire lehetett, távol tartotta magát a politikától. Olyannyira, hogy a háború idején zsidó származású művészként fellépett a megszálló német tisztek előtt, aztán elment velük sörözni. Azok persze folyton felugráltak: „Heil Hitler!” meg „Ein Volk, ein Führer!” Azaz: egy nép, egy vezér. Apámnak is muszáj volt felpattannia, de ő a Führert inkább küretnek ejtette. A németek nem értették, de a magyar vendégek dőltek a nevetéstől.

– Veszélyes játék volt ez a halállal.
– Ő ezt inkább fricskának tekintette. A haláltábort túlélték anyám¬mal, de mikor később, ’56-ban veszélyt érzett, fogta a családját és elment az országból. Nem a forradalom miatt, még előtte – amikor az ajtónkra kitettek egy hatágú Dávid-csillagot és azt írták ki: „Icig, most nem viszünk Auschwitzig.” Pár hétre szóló szerződéssel kimehettünk Brüsszel¬¬be – négy évig maradtunk. Disszidensnek nyilvánították, a lakásunkat a bejárónőnk kapta meg. Mi¬kor visszajöttünk, a határnál „letolták” a tettéért, de nem tudtak rá igazán haragudni. Túlságosan szerették.

– Miért jöttek vissza?
– Bármilyen sikereket ért el külföldön, ő itthon volt Alfonzó. Akiért rajongott a közönség. Itthon élt igazán, sosem nyughatott! Mindenből viccet csinált. Például a bátyám születéséből. Megkérte a cirkusz ragyás képű, szivarozó Csöpi bohócát, hogy húsz forintért öltsön babaruhát, majd büszke apaként a gyerekkocsiban tologatta a „gyönyörű újszülöttet”, direkt a színházi negyedben, a népes Nagymező utcán. Amikor az egyik illuminált színésznő a „bébi” láttán ijedtében belehányt a kocsiba, Csöpi kipattant, mondván: ebbe a gázsiba a hányás nem fér bele.

– Láthatóan nemcsak a közönség szórakoztatása, de a kollégák ugratása is felvillanyozta!
– Mindenki céltábla volt, saját magát sem kímélte. Egyszer egy születésnapi partira jócskán elkésve érkezett, talpig gyászruhában (egy kellékestől kérte), teljes letargiában. Sokáig egy szót sem lehetett kiszedni belőle arról, mégis, mi történt. A végsőkig fokozta a feszültséget, mire végül kinyögte: „Meghalt a háziorvosom.” „Ennyire szeretted?”, érdeklődtek tovább. „Egy biztos: sokat törődött velem.” „Hogy hívták?” „Dr. Mengele…”