Eltűnt Vitéz az óceánon

Valószínűleg bánhatta John Slocum, hogy famíliájával elköltözött az Atlanti-óceán kanadai partjára, mert az addig a családi csizmakészítő iparba besegítő tizennégy éves fia, Joshua, ahogy megszagolta a nagy víz csábítóan sós illatát, azonmód meglógott bőrdíszműves apja kezei közül. Hajósinasként adta bérbe magát egy kétárbocosra, s ettől kezdve, élete végéig csak a legritkább esetben lépett a szárazföldre. Világhíres akkor lett, amikor 1895. április 24-én – 51 éves korában – a saját maga által készített Spray nevű, 40 lábas (12 méteres) vitorlásával nekivágott, hogy egyedül hajózva megkerülje a Földet. Az út az amerikai Bostonból indult, és 46 ezer tengeri mérföldet (74 ezer kilométert) megtéve, három év és két hónap után, 1898. június 27-én ért véget az angliai Newportban.

Vele kezdődött tehát az a betegség, amelyet mindközönségesen szólóvitorlázásnak, súlyosabb kór esetén magányos csónakázásnak nevezhetünk, s amely, úgy tűnik, időnként menthetetlenül elkap valakit. A „fertőzöttek” között természetesen magyart is találunk: elsősorban is Fa Nándort, aki barátjával, Gál Józseffel 1985. szeptember 26. és 1987. szeptember 22. között, 717 nap alatt 70 ezer kilométert tett meg a maguk építette, 9,5 méteres Szent Jupáton, hogy első magyarként körülvitorlázzák a Földet. (A betegség súlyosbodását jelezte: Fa Nándor ezt követően még kétszer hajózta körbe egyedül a Földnek nevezett golyóbist.)

És akkor itt van Rakonczay Gábor, pontosabban Rakonczay Gáborék, hiszen hites nejével, Viktóriával, első magyar párosként, a saját maguk által tervezett, Tűzhangya nevet viselő óceáni evezősön már átszelték az Atlanti-óceánt. Mellesleg világrekord idővel: 51 nap, 6 óra és 10 perc alatt tették meg a Kanári-szigetek és a Karib-szigetek közötti 5200 kilométeres távot. Most azonban Gábor egyedül indult neki ugyanennek az útnak, hogy a világon elsőként, egyedül és kenuval keljen át az Atlanti-óceánon. Csakhogy február 6. óta nincs hír róla. (Illetve a lapzárta és a megjelenés közötti időkülönbség miatt csak azt írhatom, hogy keddig, lapzártánkig, nem volt információ róla.)

Hogy eddig mi történt, pontosan tudjuk. Ugyebár először is el kellett jutni a „startvonalhoz”, vagyis a Kanári-szigetekre. A két „vitéz”: Gábor és Vitéz nevű kenuja tavaly, december 20-án hajnali 6 óra 15 perckor indult a portugáliai Lagos kikötőjének mólójától. Aztán eltelt 16 nap, 19 óra és 25 perc, hogy január 6-án, éjfél után öt perccel odaérjenek a Las Palmas-i külső kőgáthoz, ahol is majdnem „eltaposta” őket egy gyorsjáratú komp – alig tudtak elevickélni előle. Ahogy Gábor írja a hajónaplójában: „Ekkor vett észre a komp, aminek kivilágított kapitányi hídján egy egyenruhás ember kiáltott és kezével jelezte: bocsánat és minden elismerése. – Hát, köszi, de nem rajtad múlott, hogy nem vasaltál ki! – mormoltam és irányba raktam a hajót…”

Ez a „bemelegítő” szakasz 1203 kilométer volt, amit napi átlagban 71,56 kilométeres lapátolással teljesített. Hogy milyen is az élet, mondjuk, milyen az alvás a nyílt vízen, íme, néhány sor ugyancsak a hajónaplóból.

„Mivel a hajót alvás közben senki nem hajtja, az nagyjából merőlegesen áll a hullámok haladási irányára és sodródik. Közben pár percenként telibe kapja egy hullám, ami a műanyag hajóban leírhatatlanul hangos, általában az egész hajó beleremeg a robajba, a fedélzet megtelik vízzel, ami hosszú percekig ömlik ki a kifolyónyílásokon. A kabinban úgy kell elhelyezkedni, hogy az ember össze ne törje magát, és mese nincs, aludni kell! Átlagosan húszpercenként szoktam felébredni, vagy egy nagyobb hullámra, vagy arra, hogy átforduljak a másik oldalamra. A kabinban 94-96 százalékos a páratartalom, 16 C-fok van, ugyanakkor csak itt lehet pihenni és regenerálódni, hiszen nem terít be egy hullám sem, és a kint tomboló széltől is védve vagyok.”

Január 25-én, hajnali 6 óra 21 perckor Gábor eloldotta Vitézt a kanári-szigeteki Pasito Blanco kikötőben, és megkezdte az óceán átkenuzását. Ettől kezdve, egészen február 6-ig napi kapcsolatban volt feleségével, de 6-án elhallgatott a műholdas telefonja. Tudjuk, hogy az erős szélben kétszer is megborult a kenuval, vélhetően minden, még a kabin is átázott. Tulajdonképpen ebben reménykedik mindenki: a nedvesség időlegesen tönkretehette a hajó elektromos berendezéseit, ezért nem hallunk felőle, miközben Gábor és Vitéz jó ütemben haladnak Közép-Amerika felé.

Az is jó hír, hogy vészjelzés sem érkezett a csónakból. A végveszélyt egy sürgősségi helyzetjelző rádióadó, az EPIRB adja, akár a hajóstól függetlenül is, önmagát aktiválva jelenti a hajó koordinátáit a műholdak, illetve a mentőegységek számára. De az EPIRB is hallgat. Most, a Nemzetközi Óceánátevező Szövetség felhívása után a térségben haladó összes hajó figyeli a vizet. Néhány nappal ezelőtt az ismert magyar borász, Szeremley Huba és legénysége is elindult Gábor után. Az Elizabeth nevű vitorlás követi Vitéz útját; arra ugyan kicsi az esély, hogy észrevegyék a kenut, de arra viszont van, hogy Gábor megpillantja a vitorlás árbocát, és rakétájával jelet ad.

Fa Nándor mindenkinél jobban tudhatja, hogy mi is történhet most Rakonczay Gáborral, hiszen ő is sokszor került hasonló helyzetbe, ráadásul személyesen is ismeri Gábort, mi több, a Vitéz is az ő műhelyében készült.

– Újra elővettem a hajó rajzait és mindent újra ellenőriztem. Az összes adatot figyelembe véve – önsúly, összsúly, vízkiszorítási képesség – arra jutottam, hogy ha valami miatt a hajót teljes egészében elárasztja a víz – beleértve a légszekrényeket is –, akkor sem süllyedhet el. S mivel egy tőkesúly is van a hajó alatt, szinte lehetetlen felborulnia, illetve, ha mégis, akkor pedig, mint egy keljfeljancsi, „talpra” áll. Vagyis azt gondolom, hogy a hajó miatt nem lehet semmi olyan gondja, amiért ne folytathatná útját.

– Egyszerű kommunikációs problémáról lenne szó?
– Remélem. Az ilyesmi a tengeren különösebb hibázás nélkül is megtörténik, velem is előfordult már. Mivel a hajóban lecsapódó pára is tartalmaz sót, ez összeadódik a bekerülő és behordott tengervízzel, ami még a kifejezetten tengerre szánt készülékeknél is okozhat korróziós károsodást. Ismerve a Vitéz kommunikációs felszereltségét – ami meglehetősen egyszerű és tartalékok nélküli –, a pára és a bejutott tengervíz együttesen okozhatták, hogy a hajó elektromosáram-ellátása megszűnt. Nagyon remélem, hogy a GPS helymeghatározó műszere rendben van, de ha nem, akkor is ott van a compass (egy mágneses iránytű), ami minden körülmények között működik, így tudja, hogy milyen irányba kell haladnia.

– Előfordulhat, hogy kiesett a kenuból?
– Persze, ez könnyen előfordulhat, de azonnal vissza is mászik. Ő egy jó tengerész, ismeri a szabályokat, nem kockáztatja meg, hogy nem köti be magát. Ilyen úton a hajósok gyakorlatilag végig össze vannak kötve a hajójukkal, éppen azért, hogy ha kiesnek, legyen esélyük visszakapaszkodni a fedélzetre.

– „Elgázolhatta” egy óceánjáró?
– Ennek van reális esélye, mit mondjak, velem is előfordult egyszer… Nappal sem könnyű észrevenni a hullámzó óceánon egy hét és fél méter hosszú és alig egy méter magas hajócskát, éjszaka pedig, ha még a jelzőfényei sem világítanak, lehetetlen. Ugyan van a kenun egy mechanikus radarreflektor, de ennek a jelét sem könnyű észlelni.

– Milyen az idő most az óceánon?
– Pár napra az időjárás megnehezíthette az evezést, mert meredek hullámokat hozott a hirtelen megerősödött passzátszél, ami azóta is alig gyengült, de „az óceán fölépül”, és hamarosan olyan viszonyok alakulnak ki, amelyek inkább segítik őt.

– És mi van, ha szembe fúj a szél?
– Nem nagy öröm… Eveznie kell, nagyon. Egy Japánból Amerikába evező francia ismerősöm mesélte, hogy a 130 napos útjából jó néhányat hátrafelé haladtak, holott egyfolytában előrefelé eveztek…

Pénteken, amikor megjelenik ez az írás, meglehet, már 26 napja annak, hogy nincs hír Rakonczay Gáborról. Csak a remény…