Legyőzetve győzött

Az új kardinálisok közül te leszel az első, akinek vállalnia kell a bíbor színnel jelzett vértanúságot – ezekkel a szavakkal köszöntötte a bíborossá kreált Mindszenty Józsefet XII. Pius pápa 1946 elején Rómában. Az egyházfőnek nem kellett különösebb jóstehetséggel rendelkeznie ahhoz, hogy kijelentésének igazában biztos lehessen. S nem csupán azért, mert reálpolitikusként tudta, hogy a szovjet befolyási övezetbe került Magyarország egyházi feje nem sok jóra számíthat a hatalomra törő kommunistáktól. Biztos lehetett a bíboros meghurcoltatásában azért is, mert tudta, kinek szavazott bizalmat: Mindszenty József személyében a meggyőződéséhez végsőkig ragaszkodó férfi foglalta el néhány hónappal korábban a Magyarország legfőbb egyházi méltóságának számító esztergomi érseki széket.

Azon még nem csodálkozhatunk különösebben, hogy alig négy évvel pappá szentelését követően a „javíthatatlan” zalaegerszegi hittanárt a Tanácsköztársaság urai szülőfalujába, Mindszentre internálták. Nem fogadta kritika nélkül a két háború közötti politikai döntéseket sem. A zalai megyeházán nyíltan felszólalt az 1935-ös második Gömbös-kormány ellen, mondván, hogy az nem szolgált rá a bizalomra, mert addig sem tartotta be az ígéreteit, s különben is: diktatórikus vonásokat mutat.

Másodjára a nyilasok fosztották meg a szabadságától. Veszprémi püspökként – jelmondata, Devictus vincit (magyarul Legyőzetve győz) egész életére jellemző – személyesen adta át Szálasi miniszterelnök-helyettesének azt a memorandumot, amelyet a zsidóüldözés ellen fogalmaztak meg a dunántúli püspökök. Egyházmegyéjében pedig megtiltotta papjainak a nyilasok által követelt ünnepi szentmise megtartását, amelyen a hatalomátvételük miatt kellett volna hálát adni. Válaszul a nyilasok két hét múlva letartóztatták és a sopronkőhidai börtönbe zárták, majd házi őrizetbe helyezték. Németellenességére egyébként mi sem jellemzőbb, mint hogy születési nevét – Pehm – éppen 1941-ben, vagyis amikor Hitler csillaga a legfényesebben ragyogott, magyarosította szülőfalujáról Mindszentyre.

Arra azonban talán XII. Pius sem számított, amikor 1946-ban a bíborosi kalapot Mindszenty József fejére helyezte, hogy jóslata már bő két év múlva valóra válik. Mindszentyt 1948 karácsonyának másnapján szállították az ÁVH Andrássy út 60.-ban lévő főhadiszállására, kínozták meg, befolyásolták akaratgyengítő szerekkel mindaddig, amíg be nem vallott minden ellene felhozott képtelen vádat. Amit pedig mégsem, annak a kihallgatási jegyzőkönyve alá egyszerűen odahamisították a nevét. Életfogytiglan tartó fegyházbüntetését az évek múltával házi őrizetre enyhítették, aminek jó részét a Nógrád megyei Felsőpetényben töltötte.

Innen szabadították ki a forradalom idején, ám szabadsága mindössze négy napig tartott. November 4-én az amerikai nagykövetségen kopogtatott menedékért.
A kapun 15 évvel később lépett ki.

Távozását hosszas diplomáciai tárgyalások előzték meg. A hidegháború a hatvanas években némileg enyhült, Nyugat is, Kelet is, Vatikán is kereste az együttműködés lehetőségét. Ezért mindhárom félnek érdeke volt a Mindszenty-ügy rendezése.

A Szentszék megbízásából Franz König bécsi érsek már 1963-ban többször felkereste a bíborost az amerikai követségen – akárcsak több vatikáni diplomata –, hogy távozásának körülményeiről beszélgessen vele. A legkézenfekvőbb megoldásnak azt tartották, hogy a korosodó bíboros Rómába távozik, s tölt be egyházi megbízatást. Mindszenty hajlandó is lett volna elhagyni az épületet – cserébe a vallás magyarországi szabad gyakorlásáért. A budapesti pártvezetés megfordította a feltételeket: hajlandóak kiengedni az országból Mindszentyt, ha nem hangoztatja a véleményét egyebek mellett a hazai vallásgyakorlás korlátairól, és távozását követően lemond az érseki tisztéről. A feltételekről, amelyekről a bíboros nem tudott, a tárgyaló felek 1971 őszére egyeztek meg. Vatikán azonban nem tudta befogni Mindszenty száját, és a főpap az érseki tisztéről sem kívánt lemondani. Ezt egyébként a megárvult esztergomi főegyházmegyének közvetlen és személyes pásztori szükségletei¬re hivatkozva kérte tőle a Szentszék.

Mindszenty ezúttal nem engedelmeskedett. Nem önmagában a titulusa elvesztése fájt neki – amikor annak idején kinevezték, több napig meditált, hogy elfogadja-e az esztergomi egyházmegye vezetését –, hanem úgy érezte, lemondása a pillanatnyi helyzetben inkább ártana, mint használna az egyháznak. Legfőképpen a békepapok működését és a hitoktatás akadályozását kifogásolta, és úgy érezte, hogy távozásával törvényesítené utódja kinevezését, márpedig az az Állami Egyházügyi Hivatal hozzájárulása nélkül nem volt lehetséges. A pápa nem fogadta el az érveit, és nem éppen elegánsan, letartóztatásának 25. évfordulóján hozta a főpap tudomására: az esztergomi érseki széket megüresedettnek nyilvánítja. Mindszenty válaszában kérte a döntés megváltoztatását, amire VI. Pál nem volt hajlandó, s azt még kevésbé elegáns módon a bíboros elítélésének évfordulóján nyilvánosságra hozta.

Az újságok egy része mindezt úgy tálalta, hogy az üresedés az érintett hozzájárulásával történt. Mire Mindszenty öt pontból álló kommünikéjében hozta a világ tudomására: ő ugyan nem mondott le, a döntés a Szentszék határozata.
Élete utolsó éveit emlékiratainak sajtó alá rendezésével és a szétszóródott magyarság pásztorolásával töltötte. Az egyik dél-amerikai útját követően hunyt el 1975-ben. Esztergomi újratemetéséig az ausztriai Mariazellben helyezték átmeneti nyugalomba. Titkára, Mészáros Tibor emlékezete szerint a bíboros kijelentette, hogy addig ne temessék el Magyarországon, amíg annak területén szovjet csapatok állomásoznak. Nem sok hiányzott már az 1991. júniusi kivonuláshoz, ám Paskai László esztergomi érsek mindezek ellenére keresztülerőszakolta a május 4-i újratemetést. Paskai viszonyulása Mindszentyhez egyébként is felemás. Még 1989 májusában is kijelentette, hogy nem kéri Mindszenty rehabilitálását, mert – mint nem kevés cinizmussal megjegyezte – az egyházban természetes a szenvedés vállalása.

Álláspontján csak veszprémi püspöktársa, Szendi József nyílt levelének hatására változtatott. Mindszenty Józsefet végül a következő év májusában rehabilitálták – másodszor is. Először 1956-ban nyilvánította ki Nagy Imre kormánya, hogy ok nélkül kellett szenvednie és fosztották meg a szabadságától. Ismételt, immáron teljes, a jogi mellett erkölcsi és politikai rehabilitációjára – ezúttal a Legfőbb Ügyészség által – a napokban került sor Erdő Péter bíboros-prímás kérésére.
Mindszenty József oly korban élt, amikor a krisztusi eszmények szerinti élet – különösen egy egyházi vezető részéről – feltűnő következményekkel járt. Mindszenty József azonban nem csupán a szabadságától megfosztott főpap. Ő volt a középparaszti családból származó zalaegerszegi plébános is, aki minden szerdán délután fogadta a rászorulókat, és sokszor lehetőségein felül segítette őket. Aki szenteste napján csomagjaival tette szebbé a rászoruló, elhagyatott idős anyák karácsonyát, s aki egész életében a legnagyobb tisztelettel említette az őt papi pálya felé terelgető édesanyját. Aki nagy hibának tartotta, hogy a földreformot már az I. világháború előtt nem hajtották végre. És aki egyházi vezetőként sorra látogatta az alá tartozó plébániákat, hogy személyes útmutatásával lendítsen a hitéleten.

Mindszenty Józsefet életpályája a legnagyobbak, a szentek közé emeli, tartja számos katolikus. A szocialista országban követendő egyházpolitikával kapcsolatos különvéleménye – ha úgy tetszik, engedetlensége – ismeretében azonban nem csodálkozhatunk azon, hogy Vatikán nem sieti el a bíboros szentté avatásának perét. Az eljárás ugyan megindult, s annak második lépcsőjéig, a tiszteletre méltó címig el is jutott, itt azonban megrekedt. Születésének évfordulója ismét személyére irányítja a figyelmet, s ez talán lendíthet az eljáráson.