Öt fontért vett felfedező

Közülük a Nílust ábrázoló robusztus férfi kendővel takarja el az arcát: a barokk szobrász ezzel a finom gesztussal utalt arra, hogy még nem ismerték a folyónak a fekete kontinens mélyében rejlő eredetét. A titok megfejtéséhez jó kétszáz évvel később jutott közelebb a világ – s ebben kulcsszerep jutott egy rendkívüli magyar asszonynak, Sass Flórának is (akiről március 11-i születésnapja ürügyén is megemlékezünk).

A romantikus történet kezdetben rémregénynek indult. A hétéves Flóra szüleit és öccsét az 1848–49-es szabadságharc során a szeme láttára mészárolták le a Nagyenyedet megtámadó román felkelők. A kislánynak sem kegyelmeztek volna, ha a család hű román ajkú szolgálója nem vallja őt a saját gyermekének. Magával vitte a gyermeket ahhoz az örmény családhoz, akikhez elszegődött. De az üldöztetések ezzel nem értek véget! A családfő őrnagyként teljesített szolgálatot Bem apó seregében, így a szabadságharc bukása után a megtorlások elől mindannyian a Török Birodalom Vidin városába menekültek (ma Bulgáriában található). Ahol a bájos nyolcéves kislányt egy forgatagban rabszolgakereskedők rabolták el és nevelték tíz esztendőn át, nagyúri háremek számára.

Samuel White Baker egy vidini rabszolgapiacon pillantotta meg a hosszú szőke hajú, rendkívüli szépségű, 17 éves Flórát. Az angol úr négy évvel korábban vesztette el feleségét, azóta nem találta helyét a világban. Nem tudott többé a ceyloni teaültetvényén maradni, ahol korábban négy gyermekével élt. Angliában sem talált nyugalomra, miután a Királyi Földrajzi Társaság elutasította a régóta tervezett Nílus-expedíciójához kért támogatást. Indiai herceg barátjával épp a híres al-dunai vadászhelyeket járták, mikor 1859 decemberében a jég összeroppantotta a hajójukat, s menedéket kerestek a városban. Míg vesztegeltek, kíváncsiságból vetődtek el az illegális „emberpiacra”. Anglia elítélte az emberkereskedelemben való részvételt, így Baker még akkor is szembeszállt hazája törvényeivel, ha azzal a szándékkal vette meg öt fontért a lányt, hogy felszabadítsa. Eredeti szándéka szerint visszaadta a lány szabadságát – de a két sebzett lelkű ember egymásra talált és a házassággal egy életre összekötötték magukat.

Ahogy visszatért Baker életkedve, feléledt benne a Nílus-eredet kutatásának vágya is. Merthogy az 1860-as évekig Afrika térképe még ismeretlen belső területeket rejtett, és az európai államok sorra tűzték ki célul a folyó forrásvidékének feltárását. Egyszersmind a feltárt részek hatalmuk alá vonását. Egy ősi hiedelem szerint csak az lehet ura Egyiptomnak, aki ura a Nílusnak. A fáraók országának élete a folyó áradásától függött, de akkoriban még nem tudták, hogy az éltető iszapot nem a Fehér-, hanem az etióp magasföldön lévő Tana-tóból kiömlő Kék-Nílus teríti az egyiptomi pusztaságra. Baker folyamatosan figyelemmel kísérte az afrikai feltárásokat, több előzetes utazást tett Kartúmig, kutatta a Nílus több mellékágát, és ő bizonyította be, hogy a Kék-Nílust kell áldani a hordalékáért.

Végül állami támogatás nélkül, saját pénzből szervezett expedíció élén indult útnak 1861 áprilisában: a Nílus forrását felkutatni. Fiatal felesége is elkísérte. Flórát valószínűleg kezdetben nem a kalandvágy vagy a tudásszomj vezette, hanem a férje iránti szeretet és féltés. Olyan ismeretlen útnak vágtak neki együtt, amelyen évszázadok során százak, ezrek tűntek és pusztultak el.

Bakeréket is sok megpróbáltatás érte. Hol vad bennszülöttekkel, hol saját lázadó embereikkel küzdöttek meg, az út utolsó szakaszát pedig betegen tették meg. Több esetben az asszony határozott fellépése és lélekjelenléte mentette meg az életüket. Meglepetésükre útközben találkoztak két, eltűntnek hitt angol kutatóval, akik eljutottak a Nílus forrásának tartott tóhoz és már visszafelé tartottak. A Viktória-tó felfedezése akár kedvét is szeghette volna Bakeréknek, de az őslakosok emlegettek egy másik tavat is… Hittek benne és továbbvánszorogtak.

1864. március 14-én pillantották meg a Nílus második forrásának hitt, hatalmas állóvizet. Az angol királynő elhunyt férje tiszteletére Albert-tónak nevezték el. Naplójuk is arról árulkodik, hogy magasztos érzéssel hitték, a Nílus rejtélye ezzel megoldódott.

Még ez év novemberében, egy ködös délután az előkelő londoni társaság a Királyi Földrajzi Társaság székházában gyülekezett, hogy meghallgassa Samuel Baker előadását arról a vidékről, ahol még európai ember előtte sosem járt. A pulpitusra lépő férfi ekkor meghatódva bemutatta a tudós társaságnak feleségét, akinek a sikereit köszönheti, aki megmentette az életét, s aki sivatagon, őserdőben, mocsarakon, szavannákon át tartotta a lelket a karavánban. Hatalmas tapsvihar tört ki.

Viktória királynő szigorúbban ítélt. A felfedező férfit lovaggá ütötte, de hitvese – valószínűleg korábbi rabszolga volta miatt – nem jelenhetett meg előtte.

A házaspár 1871-ben még egyszer visszatért a fekete kontinensre: hivatalosan az egyiptomi alkirály megbízásából egy hatalmas afrikai tartomány elfoglalására és a rabszolgaság felszámolására készültek, arab pénzen, Anglia számára. Kétezer fős legénység élén, a legmodernebb fegyverekkel felszerelve. Útjuk során legfőbb ellenségük az imádott Nílus lett, de vérhas, malária és a bennszülöttek is megtizedelték a csapatot.

Bakerék túlélték a második Nílus-expedíciót, és bár később jártak többek között Japánban és Indiában is, Afrikába többé nem tértek vissza. Utolsó éveiket a dél-angliai Devonshire-ben, vidéki nyugalomban töltötték. Flóra korabeli útinaplóját – ami egyben hiteles és érzékletes dokumentum is a kor társadalmáról – 1972-ben Anne Baker, az asszony dédunokájának felesége jelentette meg, Hajnalcsillag címmel. Ugyanis így emlegették az őslakosok még évtizedekkel később is a mézszőke hajú, rendkívüli fehér asszonyt.