Sárba ragadt sorsok

Terepjáróval araszolunk a pusztában. Most már istenes a közlekedés, nincsenek hóakadá­lyok, de a sárral meg kell küzdeni. Szerencsére mindenki „megúszta” az emberpróbáló telet a külterületeken.

Kerekegyháza határát két tanyagondnok járja, minden bokrot ismernek errefelé. Nemcsak a híreket szállítják, hanem sok egyéb dologban is segítenek. Reggel hatkor indulnak útnak, az első körökben a gyerekeket hozzák be a kisváros óvodájába, iskolájába. Aztán a tanyai emberek elintéznivalóit veszik sorra: receptet íratnak és kiváltják a gyógyszert, befizetik a csekkeket, gázpalackot cserélnek, tápot vesznek, bevásárolnak, házhoz viszik a friss kenyeret, iható ivóvízről is gondoskodnak. Ha kell, vizsgálatokra vagy kórházba kísérik a betegeket, de előfordult már, hogy valakinek a lottónyereményét váltották ki. Délidő közeledtével teli ételhordókkal pakolják meg a csomagtartót, hogy idejében érkezzen az ebéd a rászorultakhoz. Aztán megint a gyerekeken a sor: a napi programjuk végeztével haza is kell fuvarozni őket.

– Naponta száz-százötven kilométert megyünk – mondja az egyes körzetet felügyelő Mozsárik Lajos, aki több mint húsz éve kezdte a szolgálatot. Eleinte az önkormányzat gépkocsivezetőjeként felügyelte az időseket, aztán a családsegítő megszerveződésével már a gyerekek is hozzá tartoztak, tanyagondnoki feladatokat pedig 2004-től lát el. – Mondhatom, bizalmi állás a miénk. Nekünk sokszor olyasmit is elmondanak az itteniek, amit a saját családjukkal sem osztanak meg. Előfordult, hogy egy idős ember rám akarta bízni a takarékbetétjét, míg kórházban kezelik. Az évek során nagyon közel kerülünk egymáshoz, így aztán engem is megvisel, ha valakit elveszítünk. Eddig háromszor találtam halott emberre a tanyájában...

A külterületiek mesélik: mivel mindent házhoz kapnak, ki sem kell mozdulniuk az otthonukból. Sokan olyan szegénységben élnek, hogy buszjegyre sem telik nekik. Szmetana Ferenc legalább három éve nem hagyta el a portáját. A legtávolabbi pont, ahová nekiindul, a dűlőút végi postaládasor. Akinek nincs semmilyen jövedelme, szociális juttatásból fizet be az ebédre, de azon felül nemigen költ másra. Errefelé a szó szoros értelmében a túlélésre rendezkednek be az emberek. Segély nem jár mindenkinek, lakásfenntartási támogatás viszont igen. De újabban ezt a 3500 forintot sem pénzben veszik fel, hanem természetbeni juttatás formájában – mondjuk, ellátják őket gázpalackkal.

Gáspár László házában nincs se villany, se víz. Nemrég halt meg az apja, egyedül él a tanyán, munkanélküli. Egyik éjjel hívatlan látogatók jártak nála, kénytelen volt megnyomni a riasztógombot, de mire kiértek a zsaruk, a zsiványok kereket oldottak. A tanyavilágban máig emlegetik a pár évvel ezelőtti gyilkosságot, amikor egy fiatalasszonyt tizenhét késszúrással öltek meg, hogy megszerezzék tőle az aznap eladott tehenek árát. Épp ehhez a portához érkezünk, most Csordás László lakja. Azt mondja, nincs mitől félnie, ezen a világvégi helyen a madár se jár. Meglátszik, hogy remeteéletet él: az épület rogyadozik, odabenn pedig óriási a rendetlenség.

– Legközelebb hozzanak egy nőt is! – követeli az öreg.
De hiszen van itt épp elég szépség… A koszlott falakon vagy tíz pucér hölgy színes fotóját pillantjuk meg, csábosan pózolnak bizonyos naptárlapokról. Igazán életre kelhetnének és elmosogathatnák a felhalmozott piszkos edényeket.
Miután Mozsárik Lajossal bejártuk a kunpusztai területet, átülünk kollégája, Horváth László autójába. Vele Kerekegyháza másik, még nagyobb kiterjedésű, kettes számú körzetét vesszük célba. A forgalmas 52-es főúttól karnyújtásra hihetetlen sorsok tárulnak elénk. Elhagyatott, ruhástól ágyban fekvő beteg idősek, farkaskutyákkal együtt élő fogyatékos felnőttek és gyerekek, a világgal, sorsukkal megbékélni képtelen emberek.

Bekanyarodunk Héjas Imréné Irénke nénihez. Átveszi és fizeti a boltból hozott árut. Szeletelt kenyeret, pulykanyakat, csirkemájat, kekszet, mandarint vett a tanyagondnok közvetítésével. A veranda sarkában még áll a karácsonyfa, ha eljönnének a dédunokái, láthatnák. Csakhogy ők nagyon messze élnek, Amerikában. A 91 éves asszony lánya Kaliforniában telepedett le, ott alapított családot. Nagyon gazdagok, bejárták már az egész világot. A szülői házba négyévenként jönnek haza, ha belefér az idejükbe… Irénke néni nem vágyik a tengerentúlra, hiába is hívnák, nem merne repülőgépre ülni. Amúgy sem hagyhatná el a tanyáját, mert szerinte a padlásra „beköltözött” egy gonosz ember, aki folyton „zaklatja”.

Amikor eljövünk, Horváth László megnyugtat, hogy az egész csak hallucináció, de a nénit még neki sem sikerült erről meggyőznie. A mosolygós tanyagondnokot mindenki úgy várja, mint a Messiást. Hat éve vette fel a szolgálatot, ez idő alatt megismerte a tanyai lét árnyoldalait is. Leginkább a mélyszegénység szomorítja el, s hogy nem tud ellene tenni. Bár szerencsére vannak, akik adományokkal segítenek.

Tempósabban kell haladnunk, elérkezett az ebédhordás ideje. A terepjáró jól veszi az akadályokat, noha már mindene csupa sár. Mindenhova idejében odaér a meleg étel, sok-sok köszönöm hangzik el. Aztán haladunk vissza a kisvárosba, Kerekegyházára, hátunk mögött hagyva a tanyavilágot – megannyi lakójával, s kemény sorsukkal.