Lókupecek utolsó mohikánjai

– Na, milyenek a lovak? – kérdezi Mókuska, és megzörgeti a kukoricaszemekkel félig telt pillepalackot, hogy a két paripa a karámban megiramodjon.

– Hát milyenek? Szarok – mondja megvetően Juhász úr. A tisztességben megőszült fogathajtó világbajnoknak, amióta ismerem, egy csúnya szó el nem hagyta a száját. Amióta lovakról tárgyalunk, csak úgy repkednek a fogak közt kiszűrt káromkodások meg az érthetetlen lovári szakkifejezések. Ha szegény lovak értenék, ami kritikát eddig kaptak, többet ki se jönnének az istállóból.

Idősebb Juhász László elsősorban külföldi fogathajtóknak és hobbistáknak, de lovas kaszkadőr fián keresztül filmekhez is szállít lovakat. Minél nagyobb az ismeretség, annál könnyebb mondjuk tíz meghatározott színű, fajtájú, habitusú vagy speciálisan képzett lovat gyorsan összeszedni. Juhász párt keres a lovának, de van külföldi megrendelése is.

– Nem kapsz levegőt, mi? – kérdezi Kovács Tibor, becenevén Tüsi, aki Juhász megbízható kereskedelmi partnere. Az ő Békéscsaba melletti tanyáján vagyunk, ahol Mókuska – egy megállapíthatatlan korú, ráncos öregember – látja el az állatokat.

– Majd akkor nem kapok, amikor megmondod, mennyit kérsz érte – közli Juhász szkeptikusan, aztán arra jut, hogy meg kéne mérni az állatokat. Mókuska már veszi is elő a zsebéből a centit. – Ez a Mókuska nagyon precíz gyerek – jegyzi meg, miközben a lovakat gusztáljuk.

Heten vagyunk, mint a gonoszok. Tüsin és Mókuskán kívül itt lézeng egy középkorú fazon felkötött kézzel meg a süldő fiúval. Csontosnak hívják, és arról győzködné Juhászt, hogy az ő lovát is vegye meg. Juhász egyértelműen hárítja az ajánlatot.
Mókuska közben a portékát dicséri. – Ennyi abrakot kapnak a lovak, azért ilyen szépek – mutat a vödörre az istálló mellett.
– Nálam két galamb többet kap – replikázik Juhász. Kezd olyan érzésem lenni, hogy itt semmit nem szabad véresen komolyan venni. Sem azt, amit a tulaj mond, sem a portéka végtelen ócsárlását a vevő részéről. A vége az, hogy a vevő és az eladó is mond egy árat – a kettő között ég és föld a különbség. Juhász színpadiasan a szívéhez kap, azután másik ötlettel áll elő.

– Cseréljük be. Adom a nóniuszt.
– Mit csináljak vele? – kérdez vissza Tüsi. Hosszasan kombinálnak azon, hogy Juhász becserélendő nóniuszát melyik lóval lehetne párba állítani. Majd arra terelődik a szó, hogy a nóniusznak „megfakadt az álla”, és időbe telik, mire megerősödik. Azután megint kitartják a kezüket, ezúttal arról megy az alku, mennyit fizessen Juhász a nóniuszon felül az egyik megtekintett lóért. Először Tüsi csap bele: háromszázat mond, Juhász százzal felel.

– Valahol száznyolcvan körül meg fogunk egyezni – véli Juhász már a kocsiban, ahol azt is bevallja: a sok ócsárlás inkább azért kell, hogy az eladó ne verje fel az árat. – Nekem amúgy is drágábban adják, mint egy ismeretlennek – teszi hozzá a fogathajtó.
Két nagy, öreg Mercedesszel megyünk egymás mögött a földúton. Tüsi tud még egy reményteli jószágról, ezért tartunk egy Kolbász nevű emberhez.

– Szívügy és hagyomány a lótartás a lovári cigányoknál, amitől nem tudnak elszakadni – meséli Kovács Erzsébet, Tüsi anyja, a békéscsabai cigány önkormányzat elnöke, akinél először érdeklődtem a lókupec cigányok felől. – Csikókat általában nem vesznek, inkább háromévesnél idősebb lovakat. Ötéves koráig kiderül, mi lesz a sorsa az állatnak. Nyereg alá megy, vagy megpróbálják bekocsizni – ha az se, akkor vágóló lesz belőle. Általában az olcsóbb fajtákat tartják, amin tudnak egy kicsit keresni. Hónapokig nevelik, néha évekig is, az ötödik évet náluk tölti be, utána mehet a lóversenypályára.
A roma lókupecek innen-onnan szedegetik össze a lovakat. Tenyésztőktől, akik nem akarják etetni a csikót; idős emberektől, akiknek már nem kell a ló – legfőképpen pedig a többi lókupectől.

Juhász László is megerősíti: a lókereskedelem túlnyomó részét a romák bonyolítják mind a mai napig. Nem igazán nevezhető virágzó üzletágnak. A magyar papíron ugyan lovas nemzet, de a gyakorlatban egyáltalán nem az – fuvarozásra, igavonásra nem kell ló, mint régen, és hobbilóra sincs akkora szükség, mint a szerencsésebb országokban. A romáknak elsősorban a hobbilovak piacán van szerepük; ritka, hogy komoly ugró vagy fogatos ló jöjjön ebből a közegből.

– Általában kisimítják, feletetik a lovat, látják, hogy melyik mire alkalmas – magyarázza Kovács Erzsébet. – Maguknak megpatkolják, ha beteg a ló, meggyógyítják, ritkán kell állatorvoshoz fordulni. Amelyik kocsiba nem való, lovagolni nem jó, megpróbálják hizlalni. Nem jártatják, hogy ne járja le a súlyt. Abrakot kap abrak hátán, zab nélkül. Darát, lucernaszénát, rengeteg vizet, nyalósót. Ezeket a lovakat azután magyar kereskedőnek adják el, aki kiviszi őket Olaszországba.

– Hibátlan ló nincs – véli Takács Erik, akivel Kiskunhalason találkoztunk. A húsz év körüli fiatalember a romák többségével ellentétben fogatot hajt, és nem tartja magát lókereskedőnek. Van polgári állása, abból él, a lovazást próbálja nullára kihozni. – Én színből a dereseket szeretem, és a legtöbb lovamban van lipp (lipicai) vér, azok jól bírják a kilométert.
– Ezeknek a lovaknak, ha vevőként nézné meg őket, látná a hibáját? – érdeklődöm.

– Egy lónak tízezerféle hibája lehet. Fontos, nehogy papagájos vagy nyulas legyen a szája, jól zárjanak a fogai. Vagy nézze meg a lábait! Ennek a lónak van egy kis franciája az elején – repkednek a lovas szakkifejezések. – Az a láb egy kicsit kijjebb áll. Ennek kardos a hátulja. Engem nem zavar, valakit igen. Valamelyik ló érzékenyebb, ez például nem mindenkit enged be a fal felől. Engem beenged. Ezeket, ha befogom, először földes úton megyek velük, mert a nagy autóktól félnek, menősek. Az első 10-15 kilométeren a földes úton lekondizom őket, utána megyek ki a kőre. De vannak súlyosabb hibák. Van, amelyik karózik, a másik szitál. Jár neki a feje, idegbeteg. Ha gyakran nincs előtte takarmány vagy hiányzik neki a másik ló, rászokik unalmában.

– Kezeli is őket?
– Észreveszem, ha bajuk van. Ha a ló nem beteg, mindig eszik. Ha tízszer raksz elé, annyiszor eszik. Volt, hogy az egyik ló szomorú volt, a többi evett, ő nem. Kiraktam a karámba, megmozgattam, hogy beinduljon a bélműködés, megrázta magát, és jobban lett. Vannak ókori gyógyszerek: mondjuk, ha a ló nem bír húgyozni, erőspaprikával bekenem a micsodáját. Fütyörészek neki meg a csapot csurgatom, és egyszer csak a ló is elkezd. Orvost csak akkor szoktam hívni, ha nagyon nagy baj van.

Mindenki a párját keresi a lovának – ezt még évekkel ezelőtt egy sikeres fogathajtótól hallottam, de ez a magyarázata annak, miért is forognak annyit az állatok. Érdekel, mégis mi határozza meg, hogy mely lovak mennek párban: a szín, a méret vagy más?
– Van olyan, hogy kívülről nagyon egyformák, de kocsiban nem mennek össze – magyarázza Erik. – Két egyforma lovat nem találsz, össze kell őket hajtani. Nézzük az én négyesemet. Az a belső ló gyorsabb, mint a párja, de ha a feszítőzablán húzok egy szemet, visszafogja magát. Az elülső pár az ész, ezek meg hátul az erő.

– Van a roma lókupecek közt olyan, aki tényleg ért az állatokhoz, de akad ám zsivány is – magyaráz Juhász László, miközben az öreg Mercedesben zötykölődünk. – Én úgy szoktam velük megegyezni, hogy elhozom a lovat, és két héttel később fizetek érte. Ha valamelyiknek azonnal kell a pénz, mert meghalt a nagymama vagy a tata kórházba került, azt a lovat már hagyom is, mert annak biztosan van valami komoly baja. Tüsivel azért vagyok jóban, mert még nem vert át soha. Illetve egyszer majdnem, de abban én is benne voltam: nem néztem meg a lónak a fogát. A Tüsi megesküdött, nem tudták, hogy nem zár a szája a kancának. Ennél is fontosabb, hogy visszavették.

Kolbász negyvenes, mosolygós szemű férfi, az istállója olyan pici, hogy be se férünk. Mókuska helyi megfelelője óvatosan vezeti ki a lovat, amelyet Kolbász hangos „Juhász úr!” kiáltásokkal megfuttat az utcán, miközben a valahogy idekeveredett Csontos meg a fia a kaput döngetik. Juhász úr kritikusan figyeli a lovat, de nem gyalázza különösebben. Ami szinte biztos jele annak, hogy nem akarja megvenni.

– Na, micsoda ló ez? – kérdezi diadalittasan Kolbász, mire Juhász úr megkérdezi, mennyire tartja. A kupec hétszázezret mond.
– Nem lesz az sok, Kolbász? – röhög föl Juhász úr. Tüsi benyögi, hogy a paripát százhetvenért vette Kolbász, aki mindjárt leszögezi: a jószág azóta kétszázhúszezret evett meg, és azonnal be kellene fogni, mert kocsiban olyan szépen megy, hogy az ember sír a gyönyörűségtől.
– Nincsen nekem pénzem – tárja szét a kezét Juhász úr.
– Akkor cseréljünk, mid van? – kérdez vissza a kupec.
– Semmim.
– A kancát nem cseréled el? – veti fel Tüsi.
– Nem én – szűri ki a foga közt a fogathajtó. – Azt jobban szeretem, mint a feleségemet – teszi hozzá faarccal.
– Találj már ki valamit, Juhász úr!

Tüsi azt találja ki, hogy Kolbász másik lova jól menne párban egy olyan lóval, amit őnála láttunk. Juhász úr nem érti, ez hol segít azon, hogy ő mivel fizetne immáron három lóért, és ezzel véget is vet a tanácskozásnak. Ahogy a kocsiba ülünk be, Kolbász kér kölcsön húszezer forintot, de Juhász úrnak erre végképp nincsen pénze. Amúgy sem jó, ha tartozik neki Kolbász, mert csak lóban tudja megadni, és akkor muszáj lenne tőle vásárolni.

– Aki ebből meggazdagodott, az vagy festi magát, vagy mással is foglalkozott – véli Kovács János békéscsabai vajda. Az ötven körüli férfi jó hírű, régi lókupec; legalább három-négy találkozót mondott le, mire össze tudtunk vele ülni egy kicsit. A romáknál a család gondozza az állatokat, a családfő pedig az üzletet intézi. Ez általában rengeteg utazást jelent: miután az állatokat mostanság az interneten hirdetik meg, az ígéretes lovakat csak a gazdájuknál lehet megtekinteni.

– Tíz évvel ezelőtt 200-300 ezerért vett az ember egy lovat, 400-ért el tudta adni – magyarázza a vajda. – Akkoriban csikókat is tartottunk, vártunk velük egy-két évet, és ha jó lovak lettek, akkor jól kerestünk rajtuk. Most csak a két-három éves lovakat vesszük, mert drága a takarmány, drága a benzin, kevés a vevő, és az a kevés mind tudja a lóárat, komoly haszon nincs az üzleten. Régebben minden hónapban volt két-három vásár, de most már nemigen járunk, mert a költségek egy ló árát is elviszik. Most a vásár helyét átvette az internet. Kinéz a vevő húsz-harminc lovat a környéken, egy nap alatt körbejár, így spórol a benzinnel. Ez most már kínlódás. Megmondom őszintén, én azt szeretném, ha a családom mással foglalkozna. De mivel? Itt, Békésben is sok roma átállt a disznótartásra, libára, marhára, bármire, amiből egy kis hasznot remél. Sok embert megtanítottam erre a szakmára, de a lókereskedés elmúlófélben van. Hobbi lesz belőle.