Új attitűd a divatpiacon

Nemrég Sanghaj versengett a kegyeiért – ám ő helyette itthon maradt, hogy egy új márkát alapítson.
Ezzel több mint háromezer csökkent munkaképességű dolgozónak ad varrodai munkát.

– Gyerekként esküt tettem anyámnak, hogy nem leszek színésznő vagy ügyvéd – meséli a divattervező, egyelőre a tollforgató hátának, aki egy ideig még nem tud szabadulni az állványokon sorakozó ruhakölteményektől. – Megígértem, hogy a hétköznapok boldogságát keresem. Mint aki ollóval a kezében született, szabtam már gyermekkoromban is ruhákat tanárnak, diáknak, barátnak, családtagnak. Sokáig azt hittem, ezt minden lány tudja, csak lustaságból kérnek segítséget tőlem. Élvezem, ahogy állandóan kalandoznak a gondolataim, amelyet legjobban a textil nyelvén tudok kifejezni.

– De ennek a nyelvnek legalább az alapjait mégiscsak el kellett lesni valakitől.
– Az első mesterem az édesanyám nővére volt, aki apácáknál tanult művészi szinten varrni. Mindent tudott a cérnák és az öltések tudományáról. Kamondon dolgozott varrónőként, én pedig gyerekként ott ücsörögtem mellette és órákon át néztem a készülő darabokat. Azért is szerencsés vagyok, mert egy sokféle szálból összevarrt családba születtem, amely rendkívül gazdag kézműves örökséget adott nekem.

– Kibogozná, hogy kell ezt érteni?
– Egy dunántúli parasztcsalád és egy arisztokrata, német ággal is bíró família kultúrája keveredik bennem. Az anyai nagymamám igazi teremtő emberként a jég hátán is megélt volna, úgy érezte: akárhogy is változik körülötte a világ, neki dolgozni kell, elvetni a magot, learatni a termést. Nála falun természetes módon krumplibogarat gyűjtöttem meg állatokat etettem, leckét kaptam kitartásból. Az apai nagymamám – mikor ’45-ben az elsők között államosították a vagyonukat, és elúszott minden, házak, erdők, mulatók – egyszerűen megsértődött. Nem akarta látni, mi történik körülötte a számára fontos rekvizitumok és luxus nélkül, ezért két elszánt fogadalmat tett: többé nem megy ki az utcára és nem néz tükörbe. Eközben gazdag szellemi életet élt a négy fal között, több nyelven olvasott, azt se bánta, ha többéves késéssel jutott hozzá a Stern magazinokhoz. Mindennap pedáns kontyba fésülte a haját, és elképesztő süteményeket sütött. Nála fényképekből éltünk, pontosan ismertem az összes leánykori kalapját, hetente megcsodáltuk a papírból kicsomagolva az utolsó pár selyemharisnyáját, és kényes úri hímzéssel díszítettünk minden konyharuhát. Szép rítusok szerint élt.

– Muszáj megkérdeznem: betartotta a fogadalmait?
– Csak az élete végén szegte meg. Amikor a nagyapám harminc évvel később meghalt, nagymama bármennyire szeretett volna, nem tudott elmenni a temetésére. Nyolcvanévesen egy évig tanult kint járni, hogy meglátogathassa a férje sírját. Én is okoztam neki szomorúságot. Ballagó diákként a karosszéke mögé álltam és közös fénykép készült rólunk. Napokkal később, amikor a fotót mutattam, érdeklődve nézett rám: ki ez az öregasszony?! Szótlanul, megrendülve fogtam a kezét, amint ő a képen látható cipőjéről lassan felismerte magát… Újabb húsz év telt el, mikor Párizsban kicsomagoltuk az első kollekciómat, és a franciák sziszegve rázták a kezüket: micsoda luxus! A nagymamám jutott az eszembe.

– Ezek szerint fogalmazhatunk úgy, hogy ön luxusruhákat tervez?
– Az enyém úgynevezett Haute Couture szalon, amely szó szerint magas szabászatot jelent és egyedi gyártású, exkluzív divatcikkekre értendő. Eredetileg az angol Charles Frederik Worth munkáit nevezték így, aki az 1800-as évek közepén Párizsban alkotott. Franciaországban a Haute Couture védett névnek számít, amit csak meghatározott követelményeknek megfelelő divatházak használhatnak. Az én olvasatomban: ez a legigényesebb alapanyagok és a modern technológia találkozása a túlfűtött tervezővel.

– Lefordítva a mi nyelvünkre?
– Egyedi megrendelésre, egyéni testalkatra, egyéni elképzelés szerinti ruhákat készítünk, keresztelőruhától az aranylakodalmi kosztümig. Sokféle életkort és ízlést szolgálunk ki.

– Bárhogy kerüljük a szót, mégiscsak bizonyos luxusnak számít híres divattervezőtől rendelni ruhát!
– Egyes divatházak azzal reklámozzák magukat, hogy melyik celeb hordja a neki készült modelleket – ettől annyira túlmisztifikált ez az egész. Nem szeretek híres vagy gazdag embereket összekapcsolni a márkámmal, mert az én küldetésem nem erről szól. Én éppen azt az üzenetet szeretném közvetíteni, hogy nálunk a leghétköznapibb ember is talál magának ruhát. Ha egy vidéki tanárnő nyáron férjhez adja a jogi diplomát épp megszerző lányát és egy szép esküvőt terveznek, igenis az örömanyának is járhat ennyi kényeztetés. Mi az én dolgom? Hogy a külseje is tükrözze a boldogságát.

– Továbbra is kérdés, mennyire megfizethető ez a kényeztetés.
– Több olyan fiatal nőt öltöztetek, akik külföldön az üzleti világban dolgoznak. Ők nem drága holmikat keresnek, hanem minőséget, praktikumot és mégis trendit. Amiben napközben tárgyalhatnak, kis változtatással este fogadásra mehetnek benne, és utazáskor nem megy tönkre a kofferban – ezeket az egyedi igényeket mi mind könnyedén teljesítjük. Igaza van, persze, az egyediségnek ára van. De ezek a kosztümök húsz év múlva sem elavultak, a finom kidolgozású kelmét nem dobjuk ki egy új divathullám miatt. Kortalan elegancia – ez az Attitude márkánk szlogenje is.

– Hogy tapasztalja, Magyarországon van igény erre? Külföldön jóval több elegáns hölgyet látni a kávéházak teraszán kávét szürcsölve.
– Én nem is országokat, inkább nyugati városokat mondanék, ahol más az elegancia szintje, mint nálunk. Nem az a baj, hogy erre itt nincs igény – sokkal inkább a divat a ludas: az elegancia nálunk sokáig nem volt divatban. A francia, német vagy svájci nők nemigen futnak a napi divat után, jobban vigyáznak azokra a minőségi holmikra, amikért keményen megdolgoztak. Mi itt, Kelet-Európában az elmúlt húsz évben pazarlóbban éltünk: azt hittük, attól lesz divatos valaki, hogy szezonról szezonra lecseréli a ruhatárát. Kevesebben vállalták, hogy a kissé konzervatívabb öltözködés által elegánsabb lehet a megjelenésük. Mostanra, azt hiszem, nem ízlésbeli hiátusaink vannak, sokkal inkább anyagilag nem engedhetik meg sokan a mindennap látható eleganciát. Két évtizede piacgazdaságban élünk, áramlik a divat is világszerte. Én ezt az óriási ruhakínálatot – olcsótól a méregdrágáig, silánytól a csúcsminőségig – egészséges versenynek érzem, ahol is mindenkinek meg kell dolgoznia a piacon maradásért.

– Példaértékű a Kézmű Nonprofit Kft. és az ön „társulása”: az említett Attitude néven új márka született, amelynek darabjait csökkent munkaképességű dolgozók varrják.
– Éppen azon törtem a fejem, elfogadjak-e egy csábító sanghaji felkérést, 15 ezer kilométer távolságra az otthonomtól, amikor megkeresett az ötlettel a Kézmű. Hiszem, hogy a náluk dolgozó embereknek nem sajnálatra van szükségük, hanem olyan lehetőségekre, amelyekben sikeresnek érezhetik magukat. Rögtön tudtam, hogy kutya kötelességem ebben részt venni, maradtam. Ha majd egy-két év múlva „felnő” a márka, talán elvihetjük Kínába…

– Ön időnként kikacsintgat más szakmák felé: hol ékszereket tervez a Zsolnay-gyárral, hol meg színházi jelmezeket, máskor pedig a lakberendezésben jeleskedik. Nem elég a divat terén elért hírnév?
– Éppen a presztízs kötelez arra, hogy ne álljak meg soha. A siker múlandó műfaj, egyetlen pillanat alatt hiteltelenné válhat a Zoób Kati név. Ez a felelősség és alázat hajt engem.