Végrehajtó vagy végre munka?

Dől a fa – és hamarosan a szó is az emberekből. Ám előbb felfűrészelik és stócokba rakják, amit az imént kitermeltek. Kétújfalu határában nézzük a bokroló brigádot, ahol március óta negyvenen vesznek részt a Start Munkaprogramban.
– Nagyon jó ez a munka, mindenki örül neki és a pénznek is. Legszívesebben adakoznék belőle… – mondja Bogdán Lajos, aztán folytatja: – Őszintén? Csak ha nem rúgnak ki miatta: szart nem segít. Mi ez a negyvenhétezer forint egy hónapra, napi nyolc óra munkáért?! Volt lovam, eladtam. A birkáimat is eladtam. Már csak az asszony maradt, eladnám őt is, de nem veszi meg senki. A vízszámlákkal utolértem magam, most a villanyt kellene rendezni.

– Arra azért jó, hogy a házat ne vigyék el – vágja rá ifj. Porker Gyula, akinek szintén meggyűlt a számlákkal a baja. Felvette hát a gyorskölcsönt a Providenttől, de a törlesztésre már végképp nem futotta. Jött hát a végrehajtó.

– Ebből a munkából legalább a havi ötezer forintot tudom fizetni neki. Mert ha ötödikéig nincs náluk a pénz, hatodikán csöng a telefonom. Soha nem veszek fel aznap ismeretlen számot. De megjelennek személyesen is, és visznek, amit lehet. Szerencsémre itt lakik a nagymamám, tőle tudok kölcsönkérni.

Nagy kincs az ilyen rokon, kár, hogy a többségnek nincs – mondogatják, én pedig azon morfondírozom: vajon ki az a nagymama, aki jobb anyagi helyzetben él, mint az ereje teljében lévő unokája? Ám kiderül: csak egy nyolcvanéves nyugdíjas asszony…

Megyünk tovább, hadd folytassák a munkát, hiszen a Start Munkaprogram egyik célja véget vetni a köz-haszontalan láblógatásnak. S hogy a negyven Start-munkás milyen értéket fog teremteni? Például paradicsomot, krumplit, sárgarépát, hagymát, káposztát és tormát. Legalábbis az a huszonegy alkalmazott, akik az önkormányzat öthektáros területét művelik.
További tizenkilenc embert pedig – akik közül az egyik brigádot az imént láttuk – a belvízrendezésre vettek fel. Nekik harminchét kilométernyi, sűrűn benőtt árkot kell Kétújfalu külterületén az év végére megtisztítani. Ez se zabhegyezés, a haszon kettős: nem kerülnek többé víz alá a termőföldek, a kitermelt fával pedig közintézményeket fűtenek.

Csakhogy nem vigasztal minden Start-munkást a meleg kultúrház, ha otthonra nem kap többé az árkokból gyűjthető tűzifát. Eddig ugyanis a rászorulók a faanyagért cserébe kitisztíthattak egy-egy árokszakaszt. Ám ha minden árok tiszta, nincs többé ingyen tűzifa. Van viszont fizetés, amiből ugyanazt megvásárolhatja. Hacsak nem talál az önkormányzat más módot a rászorulók téli fűtésének támogatására. De akad ember – mondják –, aki nem bízza a véletlenre: munka után maga veszi kézbe az ügyet, nagy, teli reklámszatyor formájában…

Zötyögünk a falubusszal tovább, Spándli Szilárd vezeti, akárcsak a műszakot. Ő is Start-munkás. S hogy a végzettsége szerint mi? Autószerelő, bőrdíszműves, szobafestő, tapétázó, mázoló, előadóművész. És mit keres még itthon? – kérdezem, miután végighallgatom a felsorolást, mire a válasz: pénzt, hogy indulhasson végre kifelé. Ahogy tette a testvére és sokan mások is a faluból, ahol állítólag gyakran megjelenik a providentes autó.

A szemem előtt meg a cég honlapja, rajta a kalkulátor: aki ötvenezer forint hitelt vesz fel és kéri az otthoni szolgáltatást, alig több mint egy év alatt több mint a dupláját fizeti vissza. Ha tudja. Tán ezért mondják rá néhányan, hogy legális uzsora.
– A falu nagy részének van ilyen hitele. Tudom, mert dolgoztam náluk én is közvetítőként. De otthagytam őket, nem bírta a lelkiismeretem.

Újabb brigádhoz érkezünk, ők a falutól északkeletre munkálkodnak. Ritkul a bozót, csak a felhők szaporodnak – odafent és a fejek fölött egyaránt. Közben nosztalgiáznak: téeszről, ami a legjobbak közé tartozott a megyében, és amiből jól éltek, de kilencvennyolcban megszűnt. Pécsi gyárról, ami jól fizetett és busszal hordta a vidékieket, de bezárt. Aztán – hiába a tanfolyamok, a szakmák: eladó, asztalos, gépszerelő, vagyonőr – maradtak a közmunkák.

– Tavalyelőtt havi hatvankétezerért dolgoztunk, tavaly hatvanért, idén negyvenhétért. Ide fejlődtünk – hallom Tóth Jánost.
Jó így, de mégse jó – mondják, mikor arra terelődik a szó, hogy a fizetést heti bontásban kapják. Hiszen az apránként csordogáló könnyebben el is folyik.
– Megkaptam szerdán a 11 ezer forintot, de a villany 13.
– Nekem kilenc, be is fizettem, most meg kettőből éljek egy hétig. Még jó, hogy a boltos ad hitelt.
Irány a bolt, a pult mögött Bognár Zsoltné eladó áll. Információt kérek tőle, és nem kapok hozzá díszcsomagolást: a vevők negyven százaléka tényleg hitelre vásárol, persze kamatmentesen.
Míg erről beszélgetünk, egy család érkezik: fiatal pár, két gyerekkel. Nézelődnek, pakolnak, végül az asszony a pulthoz lép:
– Van tegnapi kenyér?
És már kapja is. Fele árért…

– Ennyire jó program még nem volt – hangsúlyozza Karsa Tibor polgármester, hivatalának emeleti helyiségében. Bele is vágott, igaz, félve: mert örülni eddig csak annak tudott, hogy a segítségnyújtó programok nem vitték a falut csődbe. Hiszen próbálkoztak ők már mindennel: volt itt olajtökölés, kukoricázás, mák – azzal se volt mákjuk, a mérleg mindig jócskán mínuszba billent. A söprűkészítéssel egybekötött ciroktermelés is veszteséget hozott, a körömvirágnál pedig a bevétel még a szállítási költséget sem fedezte.

Mégis rástartoltak a Startra: összehívtak a kultúrházba mindenkit, aki dolgozni akart. A hétszáztíz fős falu nyolcvanhat munkanélkülijéből nyolcvan meg is jelent. Háromnak volt érettségije, néhánynak szakmája, legnagyobb részük viszont csak az általános iskolát, esetleg egy tanfolyamot végzett el. Negyvenen kaptak végül munkát, igyekeztek úgy alakítani, hogy minden családban legyen legalább egy kereső.

S hogy a sok rossz tapasztalat ellenére miért e lelkesedés a polgármester részéről? Mert a Start-munka száz százalékban állami finanszírozású. Legalábbis papíron. A valóságban persze nem teljesen: a bokrolók kötelező oltásának például csak az egyharmadát fedezte, az öthektáros földterület öntözőcsöveire pedig harmincezer forintot kaptak, de már több mint százezernél tartanak.

– A negyvenhétezer forint tényleg kevés, de nem ebből kell megélni. Ez csak arra jó, hogy a bajbajutottak a krízisidőszakot átvészeljék. Az elképzelés – hogy a közmunkások értéket állítsanak elő, ne csak a söprűt támasszák – jó, de a folytatáshoz is szükség lesz állami támogatásra, mivel öt hektár nem tud eltartani huszonegy embert. A kiírás szerint a harmadik évben szociális szövetkezetet kell létrehoznunk, de még senki nem tudja, hogy ez mit jelent. Belevágtunk mégis, mert a helyzet tarthatatlan. A faluból, aki tud, hetel, a fiatalok pedig mennek külföldre. Ha nem változik valami, tizenöt év múlva csak én maradok itt nyugdíjasként és a munkaképesek közül azok, akik nem akartak dolgozni.

Az épület, ahol mindezt megtudom, egykor téesziroda volt, nyolc települést szolgált ki. Most kong – de a remények szerint nem sokáig. A földszintjén ugyanis üzemet szeretnének kialakítani, ahonnan csak az fog savanyú szájízzel távozni, aki belekóstol az ott tartósított káposztába. Honnan lesz hozzá alapanyag? Természetesen a Start-munkások termelik meg. Már megyünk is a területre, ahol – két izmos kivételtől eltekintve – asszonyok dolgoznak. Vagyis csak dolgoztak. A társaság ugyanis szétrebben, ki kerékpáron, ki gyalog siet el: velünk együtt az ebédidő is elérkezett.

De közénk tolakodott más is: egy picurka félelem. Ezt látom a szemekben. Nehogy rosszat találjon mondani bárki, mert a végén még ettől a munkától is elesik – gondolják. Pedig nagy szükségük van rá: akármilyen kevés a fizetés, de pontosan negyvenhétezer forinttal több a semminél. Eddig ugyanis ennyi kaptak – pontosabban nem kaptak – közülük sokan.
Mint ahogy az a fiatalasszony se, aki Csillaként mutatkozik be, és akit végül csak sikerül hazakísérni az ebédszünet idejére. Ám útközben meggondolja magát: mégse haza megyünk, csak a barátnőjéhez.

– Nem mondom, hogy szeretek kapálni, de ki szeret? Mégis örülök a munkának, mert sok a kiadás, a nagyobbik gyerek kollégiuma havi tizennyolcezer forint. Büntetőjogász szeretne lenni.

Ő viszont eladó, ám hiába próbálkozik, a szakmájában esélye sincs a környékben elhelyezkedni. Kitanulta a gyógynövénytermesztést és termelte vele a ráfizetést. Jöttek a közmunkák, irtotta a bozótot a vasút mentén. Tizenhat nappal tovább kellett volna – akkor jogosult lenne az állami juttatásokra. De a szerződése lejárt, így a Start kezdetéig két éve nem volt már bevétele. Képzést viszont kapott, nem is akármilyent: munkanélküliek számára szervezett kommunikációs tréninget. Így már kiválóan képes önéletrajzot írni, profin nyújt kezet, és betéve tudja, hogyan kell az állásinterjún megjelenni. Csak épp a gyakorlatban nem sikerül kipróbálni…

Visszamegyünk, lejárt az ebédidő. A jóllakottsággal arányosan a hangulat is javul, megjelenik egy termosz, benne azt mondják, tea. Vagy kávé? Az üvegházban meg paradicsom, elég sok – nyugtázom. Kiszámolták pontosan: harminckilencezer poharat töltöttek meg palántával. Hamarosan locsolni fogják, de előtte irány a krumpli, jó néhány mázsát még abból is el kell vetni.

S hogy mi lesz a megtermelt zöldség sorsa? Kap belőle a lakosság, a helyi és néhány környékbeli közüzemi konyha. A többit pedig viszik Szigetvárra, a szociálisbolt-hálózat legközelebbi üzletébe, hogy a bevételt visszaforgassák a program folytatásába. Kiss Imréné tulajdonos-üzletvezető már vár minket, de a termést még inkább, mert polcain egyelőre kevés a térségi áru. Pedig a hálózat egyik célja a helyben előállított termékek közvetlen értékesítése lenne. Tenné is szívesen, mert kereslet akadna rá bőven. Eddig öt önkormányzat kereste meg a Start-munka kapcsán, és nagyon bízik a program jövőjében.

Itt, a földön azonban egyelőre csak a jelen van. És ebben a jelenben Pávics Kitti dobja kapájával a krumplira a földet.
– Érettségiztem, nyelvvizsgáztam, sokat tanultam, mégis itt vagyok. Dolgoztam recepciósként a Kumilla Hotelben és dadusként az óvodában, de majdnem egy éve nem találtam munkát. Anyukám nélkül hajléktalan lennék. Szerettem volna az első gyerekemet harmincéves koromig megszülni, de már nem merek tervezni. Örülök, ha ezt az évet kihúzom.
Ekkor félbeszakad a munka: kisbusz érkezik. Most kiderül, ki mekkora lábon él! Meghozták ugyanis a bakancsokat. Nézegetik, próbálgatják a vadonatúj munkáscipőt, tetszik nekik: milyen könnyű, milyen szép!

– Kár itt elhordani, el kell tenni kimenősre – mondják és visszarakják a dobozokba. Aztán indulnak régi lábbelijeikben vissza, hiszen várja őket a munka. Év végéig biztosan.
– És mi lesz jövőre? – vetem fel végül, bár tudom, sokkal feljebb kellene. Mégis érkezik válasz, valahonnan hátulról, monoton férfihangon:
– Kettőezer-tizenhárom…