Himalája: út, ami a végén kezdődik

A mai napig tart az invázió, mind többen és többen akarják testük közelében érezni a legnagyobb csúcsokat.
A magashegyek rajongói azonban többnyire megelégszenek azzal is, ha csak rápillanthatnak a távolból e hegyfokokra. A világ leghíresebb túraútja a 8848 méteres Mount Everest – nepáli nyelven a Csomolungma – lábához vezet,
egészen az alaptáborig. Nos, itt jártam én…

A Himalája egy álom. Valószínűtlen mennyiségű hegytömeg. Az ember olyan pici és sérülékeny a földből kinőtt óriások között, mint egy védtelen madárka a hóviharban. De ha szerencséje van, a jeges kőkupacok befogadják, megsegítik, támogatják. Erőt adnak minden lépéséhez.

Nekem nagy szükségem volt rá. Mikor hosszas vívódás után elhatároztam, hogy elindulok a világ tetejére, előtte – bár jól ismerem az európai hegyeket – még sosem jutottam 3000 méter fölé. Az Alpok, a Tátra, a Dolomitok nem kívánkoznak magasabbra, és én csak őket ismertem.

A Himalája azonban egészen más. Arra nem lehet felkészülni, mondták a tapasztaltak – ott helyben derülnek ki a finomságok és a borzalmak. Vajon bírod-e majd azt, hogy lépésről lépésre fogy az oxigén a levegőből, hogy éjszaka rád telepszik a jeges borzongás, hogy a gyomrod feladja a küzdelmet az ételelemekkel, de az is lehet, hogy a szervezeted már nem akarja az emésztésre pazarolni az erejét?! Ott derül ki, hogy bírod-e szusszal meg elszántsággal. Tudod-e követni Edmund Hillaryt, az új-zélandi méhészt és serpáját, Tenzing Norgait? Legalább egy kis szakaszon. 5360 méterig.

Kora reggel indulunk egy parányi repülőgéppel Nepál fővárosából, Katmanduból a Himalája lábához, a 2800 méteren fekvő Luklába. Húszan préselődünk össze a traktorhangú gépmadáron, ausztrálok, franciák és mi nyolcan, magyarok. A stewardess vattapamacsot osztogat meg egy szem savanyú cukrot. Az alkalmi füldugó nem sokat segít, mert a propeller és a motor olyan zajt csap, hogy átmenetileg megsüketülünk. De ez most nem számít!

Mintha egy óriásmadár testébe zártak volna bennünket, úgy kanyargunk a hegyek között, néha olyan közel, mintha meg akarnánk érinteni őket. Felröppenünk, majd gyomorszorítóan zuhanunk, mintha a csúcsokon meghúzódó hegyi szellemek játszanának velünk. Ötven percig tart a légi kaland. Az útikönyvek azt mondják, ez a világ egyik legizgalmasabb repülőútja. Nekem biztosan. Mikor a visszafelé tartó út előtt, a megkésett indulásba belefáradva figyeltem a le- és felszálló gépeket, akkor kapott el igazán a rémület. Hogy tud egyáltalán idenavigálni egy repülő? A leszállópályája mindössze olyan hosszú, mint egy púpos, megnyúlt ugródeszka. Felszálláskor pedig pár másodpercnyi ideje lehet a motornak, hogy begyorsuljon és a törékeny gép alábukjon a szakadékba, majd emelkedve eltűnjön, szinte feloldódjon a felhők mögött megbújó hegyek között. Mondják, hogy tavaly lezuhant egy, de próbálok nem gondolni rá.

Innen indulunk a 12 napos túrára. A Himalája különös játékot űz velünk. A hegyi utak, mint a hullámok, hol fel-, máskor lefelé vezetnek. Így összesen majd hétezer métert kell megtennünk 120 kilométeren. Nem tudom, hogyan bírom majd, de elszánt vagyok és kitartó.

Ha választani lehet, inkább jak lennék a Himaláján, mint serpa. Húznám rendesen az igát, de legalább vigyáznának rám. Csak semmi pluszcucc, megterhelő málha. A jak sok család egyetlen vagyona. Gyerekből úgyis van elég. Az már egy kicsit úr, aki birtokolhat néhányat ezekből a lusta mozgású, puha gyapjas, bánatos szemű patásokból.

A teherhordó, a serpa az más. Az viszi a hátán, ami van, amit rátesznek, amitől derékszögbe hajlik a gerince. Nem vihetnének 15 kilónál többet, de ezen csak szánalmasan mosolyog az a rogyadozó lábú fiatal fiú, akit muszáj volt megkérdeznem, hány kiló feszül a hátára. Negyven – mondja. Nem sokkal nézem többre az ő súlyát sem. De ez kit érdekel? Ha korán megrokkan, ha behorpad a háta, hát akkor már nem serpa. Jön helyette a másik. Mert itt, a világ teteje környékén úgy sincs más munka. Ráadásul ez is kiváltság. A szezon rövid, hajtani kell, málházni, vékony bőrszíjjal a fejhez rögzíteni a túrazsákokat és menni, menni, araszolni felfelé. A turisták szeszélyét keresve, így az enyémet is.
Ombi, az én serpám 48 éves, hét gyermeke van, és úgy néz ki, mint egy ráncos, összetöpörödött manó. Minden reggel belepirulok, amikor hátára erősíti a cókmókom, és a földre szegezve tekintetét elindul felfelé.

Ilyenkor felvillan előttem az indulás előtti napok lázas izgalma, mikor a túraboltokban összevásároltam mindent, amit még ki sem szedtem a zsákomból. Rettegtem attól, hogy majd megfagyok, hogy feltöri a lábam az egyetlen bakancs, hogy éhezem a hegyi koszton, és egyáltalán, hogy kevés lesz a felszerelésem. Ki gondolta volna, hogy málhám fele is sok lett volna, hogy ez nem az a hely, ahol naponta ruhát és cipőt váltunk, hiszen nem is mosakszunk, és örülünk, ha a napközben jól átmelegített ruha még éjszaka is védelmet nyújt.

De nem tudtam semmit, így az utolsó pillanatban beszereztem még legalább tízkilónyi cuccot. Mert aki a Himalájába indul, az Everest-alaptáborba, annak fel kell készülnie mindenre – gondoltam. Na, ezt viszi most az én összegörnyedt, fájdalmában is hálás tekintetű hegyi manóm.

A Sagarmatha Nemzeti Park rejti magába az Everest testét. A lábát, a derekát és a gyönyörű arcát. Csak nőnek tudom elképzelni a hegyet, örökké fiatalnak. Szabályos, piramis alakú csúcsa nem hivalkodó, nem durván égbe törő, és híján van minden kevély erőszaknak. Szerény és kecses. Ritkán mutatja meg magát.

Csak egyszer bukkan fel azon a hullámzó, hegyet átölelő úton is, amelyet a második nap gyűrünk. A serpák fővárosa felé tartunk, a 3450 méteren lévő Namche Bazaarba. Egy kanyarban azonban hirtelen – ott van. Feltárja szépségét – tényleg ő az. És mi szótlanul kattintgatjuk a fényképezőgépeinket.

Négy nappal később, több mint ezer méterrel feljebb más miatt némulunk el. A szépséges hölgy kegyetlen démonarcát is megmutatja: áldozatokat követel magának, hegytestéhez örökre odaláncolt hódolókat. Különös alakzatú, formátlan kövekből kirakott sírkupacok őrzik a Himalájában életüket vesztett hősöket. Torokszorítóan sokan vannak.

Az imazászlók és kőhalmok között egy felhívás, egy fiatal fiú képe. Meztelen felsőtesttel valószínűtlenül hat a dzsekis, sapkás, bakancsos mászók között. Talán egy strandon készült a felvétel, hirtelenjében ezt találták róla. De nagyon keresik és várják. Az orosz Viktor egy hónapja tűnt el.

Négyezer méteren baktatunk. Egyre furábban érzem magam. Még pár száz méter, és végképp rám tör az oxigénhiány. Pedig előtte semmi komoly intő jel nem volt, nyugodtan kanalaztam a napi értágító fokhagymalevesem az út menti kis étteremben. Mikor továbbindulunk, akkor kezdődött a baj.

Túratársam szól hozzám, de mintha nagyon messziről jönne a hang, elmosódik a szó az éterben, a gyomrom felkavarodik, a lépéseim jobbra-balra tántorognak, nem tudom tartani az irányt. Valaki elveszi a zsákom, megitatnak. Kétségbe vagyok esve. Eddig minden olyan jól ment. Olyan remekül bírtam azt a 700 méteres kapaszkodót is, ami Namche Bazaarból vitt fel Tengbochébe. Most mi lesz?!

Az egyik fiúnál van egy gyógyszer, magashegyi betegség ellen, amit egyáltalán nem akartam bevenni. Részeg lábakon, kótyagos fejjel próbálom felidézni mindazt, amit a hegyről tanultam, tapasztaltam, amit tudok. Próbálom összeszedni magam. A levegőt orron lassan be, has kidomborodik, benn tart pár másodpercig, szájon lassan kifúj. A jógalégzés biztos segíteni fog – ismételgetem magamban. Se-gí-te-ni-e kell! És az egyenletes, lassú lépések. Igen, csak semmi kapkodás, semmi pánik. „Nyugodj meg! – hallom a túravezető hangját. – Csak nyugalom, nyugalom…” Még rutinból bekapok valami pirulát, amit a kezembe nyomnak és várom a csodát…

De a csoda csak pár óra múlva következik be, némi fejfájás-csillapító, tea és keksz bevételét követően a tengbochei szállás jeges szobájában, a hálózsákom alatt. Jobban vagyok. Boldog vagyok. Nem kell visszafordulnom, mehetek tovább. Tovább és feljebb. Ahová vágyom. Megfogadom, sokkal jobban figyelek arra, hogy mennyit iszom, milyen gyakran eszem, és megpróbálom még jobban összeszedni magam.

Om mani padme hum… – mormolom a Buddha összes tanítását magába foglaló mantrát. Persze számomra teljesen értelmetlen a szöveg, nagyjából ennyi: „Az ékkő a lótuszban van.” De mégis… Összeölelkezve a hegyekkel, magamba szívom testük erejét, és kérem őket, hogy segítsenek.
Hat nap múlva, a visszaúton Lukla felé, az utolsó szakaszon megköszönöm nekik. Meghallgattak.

Aki az Everest-alaptáborba vágyik, annak be kell állni a jak- és serpakaravánok mögé. A lassan vonszolódó, szótlan csapat része lesz ő is, óvatosan, kis lépésekkel araszol a durva kőrengetegben a világ tetejének lábai elé. A legelszántabbak majd innen, 5360 méterről, a Khumbu-jégesés tövéből indulnak a csúcshódításra. Mi még szezon előtt vagyunk, de azt mondják, áprilisban már tucatjával állítják fel a sátrakat. Itt pihennek, itt akklimatizálódnak a nyolcezer méter fölé vágyók.

A hely furcsasága, hogy innen nem látható az Everest csúcsa, mert a jégesés és egy kisebb előcsúcs eltakarja. Viszont utunkba akad egy lezuhant helikopter roncsa. Ismét egy pillanatnyi komor emlékezés.
Az alaptábor imazászlókkal díszített kőfala hirtelen bukkan elő. Várom, hogy összeszoruljon a torkom, dobogjon a szívem. De semmi különös, csak fáradtság és megkönnyebbülés. Megjöttem. Megcsináltam.
Tettünket igazoló, büszke fényképek készülnek, dicsekvő pillantások. Mindenki mosolyog, csak semmi látható fáradtság, kis karlengetés, ujjal formált győzelmi jel.
A visszafelé vezető úton szótlanul ballagunk. Egyik túratársnőm bölcs, zarándokutat is megjárt asszony. Azt mondja, meglátom, minden út akkor kezdődik, mikor befejeződik. Különös és meghökkentő megállapítás, de én is hiszem.

Amikor 4200 méteren kétségbeestem, ezt írtam a noteszembe. „Megfogadom, hogy nem megyek többet 4200 méter fölé. Nem megyek oda, ahol nincs vécé, nincs víz, nem lehet mosakodni két hétig, ahol a szobában éjjelente dermedten vacogunk, ahol nincs levegő, csak zihálás, ahol ahhoz sincs kedved, hogy magadba tömj egy falatot, és ahol menni kell akkor is, ha a lépés csak gyötrelem…”
De ha nem megyek, hogyan láthatnám meg újra, hol lakik a Jóisten?