Tűzvonalban

Állunk, nem moccan a sor. Unaloműzőnek néhány sofőr öklöt ráz, fenyeget, telefonálgat – és semmi pénzért nem engedne be senkit. Veszít, aki oldalról igyekezne eléjük. Gyorsuló ütemben püfölik a dudát, hátha csoda történik, s moccan a sor. Az ám, a sor! El ne felejtsük, hogy a legvégén, a mentőben a bácsika haldoklik. Reggel a kávéját még megfőzte. Régóta huncutkodik a vérnyomása, de a 85. éven túl már annyi mindenre kell figyelnie, szinte mindentől tiltják, óvják, így legjobb, ha az intelmek egy részét meg se hallja. A kávéját megitta, a csészét elmosta, a pisztolyt a halántékához tette – és lőtt.
A lánya riasztotta a mentőközpontot. Pillantás a térképre: a budaörsi mentőállomás úgy húsz kilométer, övék a beteg. Kérni se kell, hogy igyekezzenek, nem vacakolnak, azonnal indulnak – így kódolták őket.

Hét órakor van műszakváltás, de a mentőknél az a rend: inkább fél órával előbb érj be, mint hogy egy percet késsél. A budaörsi mentőállomás kívülről mutatós, belül tiszta. Azt rögtön látni, a bútorra új huzat kellene, de gyanítjuk, mostanság erre nem lesz pénz. Apró konyhájuk is van, a zsír vagy olaj, mindegy is már, egyet rottyant, a tojást feltörték, felkavarták, megsózták – és félretették. Ezt a rántottát, mint ahogy gyakran máskor is, csupán órák múlva sütötték és ették meg. Megszokták itt, aki a komfortot, a rendszeres életmódot, a kiszámíthatóságot szereti, a mentőkhöz nem áll be, vagy ha igen, rájön, hogy tévedett.

Kezdődik, mondták reggel is, indulat nélkül, a tényeket rögzítve. Kevés szóból értenek, tudják a dolgukat, ha riasztás van, azonnal muszáj indulni.

Meddig tartott az út? Nem spóroltak a gázpedállal. Kiérkezve látták, vesztésre állnak az életért folytatott harcban: próbálták a vérzést csillapítani, de nehéz lecke ez, ha a koponya belül is vérzik, lüktet a vér a halántéknál, spriccel a kimenetnél, a fül mögött. De a bácsika hordágyra került, igyekeztek vele, élt még, bár a pulzusa, vérnyomása gyengült.

Szirénázva keresztülrohanni a fővároson, ez volt a terv, de Budán száguldozni képtelenség. Aki mentőautót vezet, ezen nem húzza fel magát, úgysem segítene. Mondják is, nem kell ide hosszas vizsgálódás, látják ők, melyik autós valóban német vagy osztrák, melyiknek csak a rendszáma az! Idegen, ha szirénát hall, lehúzódik, megáll. A honi sofőrök többsége ügyetlenkedik vagy dafke az út közepén marad.

A János-kórházban is korán indult a nap. A CT-központ előtt, beutalójukat lobogtatva, betegek ücsörögnek. Hetekig várták, hogy jöhessenek, most magukban imádkoznak, csak vérző embert ne hozzon a mentő: hiába az időre szóló beutaló, a sürgősséggel érkező beteg megelőzheti őket. De nem segít az ima, bekötött fejű asszony érkezik, csak zsömléért ugrott le a boltba, megszédült, másra nem emlékszik – és rögtön hozzák utána a biciklis fiút is, aki azt hitte, látja az autós, de nem. Feje, orra, arca bekötve, kezét is rögzítették, most már a vizsgáló előtt fekszik. A várakozók utat nyitnak, mindenki a meglőtt bácsikát nézi, hogyan vérez össze mindent. Szerencsére senkinek se jut eszébe mobiltelefont elővenni, közelről az arcát, sebeit, a vért felvenni, majd a közösségi oldalon megosztani a képeket. Közúti baleseteknél újabban mindig akad, aki nem szeretné, ha más kimaradna a látványból, hát filmez. Demokrácia van, őt onnan el nem küldhetik.

Éppen a műtőig értek a bácsival, az ajtó előtt még látták, hogy él, de bent már nem maradt sok dolguk a sebészeknek, a bácsi sérülése az „élettel összeegyeztethetetlennek” bizonyult.

A visszaút csendesen telt. Kárpáti doktornő hosszan nézett előre a kocsiból, mint aki először jár erre, de Németh Gábor szakápoló is hallgatott. Pedig, mint később elárulta, hét éve, mikor mentőnek állt, megfogadta, csak addig csinálja, amíg nem szorong, s nem álmodik a munkával. Jó ez a rendszer, ha valaki jelentkezik, egy hónapig csak „szekundál”: figyel, tanul, szokik. Van még utána hónapnyi próbaideje, hogy eldöntse, marad vagy más hivatást választ. Mert hivatás ez, nem a 12 órás napi ügyelet és nem is a „sztárgázsi” tartja itt őket. De még csak nem is a hálás betegek. Névtelen hősök, az „egészségügyi ellátás robotosai”. Mindig elöl, mindig a tűzvonalban. Ők azok, akik mindig igyekeznek, de sosem érnek oda idejében. (Aki mentőre vár, oda az időérzéke, úgy érzi, órák teltek el a riasztás óta.) Németh testes férfi, mondja is, gyakran megkapja, ha fogyna, hamarabb kiérne. Pedig ez nem igaz, a mentőápoló olyan, mint az öttusázó céllövő: ha túl gyorsan szalad, liheg, nem találja el a táblát. S ugyan, mit érne egy ziháló, le¬vegőért kapkodó orvos vagy ápoló? Németh Gábor se nem egész¬ségesebb, se nem betegesebb a társainál. Úgy tartják, makkegészséges mentőorvos, ápoló nincs is, vagy csak nem vizsgálták ki alaposan. Stresszes, rendszertelen munka ez, kevés dicsérettel, legfeljebb azzal a tudattal, hogy megtettek mindent, amit tehettek. Néha ez is kevés, és hiába az igyekezet, a betegek, a hozzátartozók rajtuk vezetik le a dühöt, haragot, fájdalmukat. Az ápoló, orvos nem vitatkozik; mint a futballbíró, sértést nem hall meg feltétlenül.

– Haláleset után meddig emésztik magukat?
– Ideális esetben semeddig, mert annak a következő beteg látná a kárát. Nem vagyunk érzéketlen gépek, s van, amikor belül nagyon fáj. Három gyerekem van, gondolhatják, mit érzek, amikor kisgyerek életéért küzdünk hiába. De felejteni muszáj, nem cipelhetjük a terhet magunkkal, arra rámennénk. Próbálok csak a jóra emlékezni, arra, hogy időnként ír vagy eljön egy gyerek, a szülő, s megköszönik, hogy megmentettük őket. Ezt semmiért nem adnánk. Hónapokra ad erőt, mert néha elbizonytalanodunk, jól választottunk-e pályát – sorolja Németh. Az esetkocsit belül fényesre csutakolták, s amíg tisztogatja az ember, a gondolatai is rendeződnek.

Újabb riasztás jön, ájult beteghez rohanunk. Nem bírta a meleget, eldőlt a buszra várva. Mit mondjak, a kocsi se hűvös, bent 30 fok fölött van, a műszerek mellé talán légkondicionáló is elférne. Ezen elmélkedünk, s még vissza se érünk, megint csöng a telefon, a boltban rosszul lett egy eladónő. Pánikrohama miatt kórházba visszük, s még alig hűlünk le az állomáson, máris balesethez hívnak. Opel és teherautó ütközött Zsámbékon, mindkettő az árokba borult. Sok a nézelődő. Menjenek innen, kéri őket a rendőr, de nem mennek, „tanulni szeretnének”. S míg Némethék a vérző fejű sérülttel a kórházba érnek és átadják őt, megjön a váltás – fél órával előbb, mintsem egy percet késnének.

– Mi volt: szokásos, átlagos? – kérdik. Biccentés a válasz. Pedig kérdezőnél és kérdezettnél jobban senki se tudja, hogy két egyforma nap, ügyelet nincs. Nem tudják még, hogy mikor és kiért, csak azt, hogy majd szólnak, s akkor indulniuk kell.