Tűz a város alatt

A történet 1962 májusának végén kezdődött. A város vezetése, mint minden évben, az emlékezés napja (a háborús hősökre emlékezést május utolsó hétfőjén tartják az USA-ban) előtt megbízta a helyi önkéntes tűzoltókat, hogy takarítsák ki a városszéli szemétlerakót. Korábban sosem történt baj, de akkor valamit elrontottak: a szemét elégetése után maradt parazsat nem oltották el maradéktalanul, s így tolták be a tárolására kiszemelt régi bányagödörbe. Itt a parázs találkozott a felszínhez közel futó széntelérrel, ami begyulladt. Pár napnak el kellett telnie ahhoz, hogy a tűz feltűnjön a helybelieknek. Megoldásként a tűzoltók több órán keresztül locsolták a lángokat, majd megállapították, hogy eloltották és odébbálltak. Ám a tűz nem aludt el, csak irányt váltott, s a föld alatt kezdett terjedni: jó ideig láthatatlanul – aztán már egyre szembeszökőbben és pusztítóbban.

Húsz évig harcoltak a tűzzel: elárasztották és hamuval töltötték fel a bányajáratokat, kitermelték az izzó szenet, árkokat ástak, hogy eloltsák a tüzet vagy legalábbis meggátolják a terjedését. 1983-ban új tervvel álltak elő: a kormány vásárolja fel Centralia összes házát, hogy a várost 150 méter mély árokkal vegyék körbe – ám ebből végül nem lett semmi.

Ötven évvel később és 40 millió elköltött dollárral szegényebben aztán bizonyossá vált: minden oltási próbálkozás hiábavaló. Az izzó kőszén pedig elpusztítja a növényzetet, kiszárítja a talajt, megrepeszti az utakat, a földből mindenfelé füst és mérgező gázok törnek elő. Centraliának gyakorlatilag vége: fénykorában mintegy 3000 lakost számlált, ma összesen tízet. A tűz pedig tovább kúszik a föld alatt – idővel eléri a szintén antracitmezők fölött épült szomszédos településeket…