Bogaras dzsesszdobos

Lassú, óvatos léptekkel megyek befelé, és iszonyatos gyorsakkal távozom – azonnal. A közeledő vérmes ugatás ugyanis nem sok jót ígér. És ekkor még nem is sejtettem, hogy nem a harcias hangú tacskó a legveszedelmesebb vadállat odabent. Itt van mindjárt ez a piton, amit Sár József immár az egyik szobában vesz ki ketrecéből. Mellette akvárium, fehér egerek szaladgálnak benne. Ők a kígyó eledele – magyarázza, és már nyúlna is egyikükért. De közben rám néz, és azonnal eltekint az etetéstől. Nincs idő fellélegezni, a madárpók következik. Bottal piszkálgatja, hogy helyezkedjen támadóállásba. Pedig menekülnék amúgy is, ám végül csak annyit kérek: térjünk inkább a bogarakra.

Másik szoba felé vesszük hát az irányt. Kígyó itt szerencsére nincs, csak a bőre: egy ötméteres és egy hétméteres anakondáé. Mellette viszont tárlók tornyosulnak: harmincban a tudományos rendszertani gyűjteménye, a többi negyvenben egzotikus rovarkülönlegességei. Bennem meg a kérdés: mit lehet a bogarakban szeretni? Ám a válasz egyre nyilvánvalóbb, amint meglátom az ékszernek ható, Costa Rica-i arany rózsabogarat, a Harlekin-mintázatú cincéreket, az esőerdők elhalt óriásfáiban élő Herkuleseket, a kék ezer árnyalatában csillogó morpho lepkéket, a Föld ma ismert legnagyobb bogarát, az óriáscincért és kedvenceit, a fekete bársony fedte Góliátokat.

– Mint teremtmény, ez maga a tökély – magyarázza, ahogy a vándorkiállításain is teszi. Mert időnként nyakába veszi az országot gyűjteményével, hogy betöltse küldetését, ami nem más, mint a bogarakat népszerűsíteni.
S hogy nála honnan ered e vonzalom? A gyerekkorából. Mert a pécsi bérház udvarán, ahol felnőtt, nem akadt körülötte gyerektársaság. Így gyűjteni kezdte a barátpótló kis élőlényeket, akiket sosem tagadott meg. Pedig később lázadt minden, legfőképpen a tanulás ellen. Ki is csapták számos iskolából. Ám a harmadik gimnáziumában akadt egy ember, Csuti Tibor biológiatanár és egyben osztályfőnök, aki tudta, mit kell tenni, hogy tanítványa el ne kallódjon: felvetette a Janus Pannonius Múzeum természettudományi osztályára négyórás állásba. Tizenhét évesen, egyik oldalán hosszú, narancsszínűre festett hajjal. Az utcán senki nem mondta volna meg, hogy múzeumi segédpreparátor… Húsz évig dolgozott ott. S bár diplomája soha nem lett és érettségije is csak nehezen, tudományos publikációi számos helyütt megjelentek, egyik cikke egyetemi tankönyvben szerepel.

Ráadásul az egykori rendetlen diák ma a Magyar Rovartani Társaság rendes tagja és felvették a Magyar Zoológusok Névjegyzékébe. Mit tett ezért? Megtalált és leírt tíz olyan bogárfajt, amiket Magyarországon előt¬te még nem látott senki. Ilyen például a Kenyában honos holyva vagy a Marokkóban és Dél-Európában élő karmos bogár. Engem mégis a hangyász álböde ragadott meg leginkább, amit a Tenkes-hegy északi oldalán, egy kidőlt ezüsthárs kérge alatt talált. Mert amire bukkant, nagy valószínűséggel élő kábítószer, kizárólag hangyáknak. Hatását ugyan még nem bizonyították, de léteznek hasonló bogárfajok, melyek a hangyákon élősködnek, cserébe feromonjaikkal megmámorosítják életüket. A túlzott kábulatba bele is pusztulhatnak, amivel nem jár jól a hangya, de a bogár sem. Lám: lehet, hogy küszöbön az intelligens kábítószer?!

Ilyesmin jár az eszem, mikor kilépünk az udvarra. Fehér lepedőt mutat, kiderül: nem száradni lógatta fel, ez az egyik bogarászmódszer. Idecsalja őket a több kilométer hatósugarú higanygőz égővel. Sorolja a többi lehetőséget is, van vagy ezer.
S hogy melyik volt számára a legemlékezetesebb módszer? Mikor langyos emberi fekáliában turkált, Brazíliában. Hát mi másért menne egy bogarász a trópusokra?! – gondolhatnánk. De Sár Józsefnek az esőerdő volt az igazi vágya, huszonnyolc éves kora óta. Bele is szédült a látványába. Csak állt az ötvenméteres lombkoronák alatt, nyolcvanszázalékos páratartalomban, negyven fokban, félhomályban, rátapadó ingben, bepárásodott napszemüvegben. Mellette jaguár lábnyoma, kezében egyetlen lepkeháló.

Néha beteljesülnek az álmok. Az övé eddig háromszor is: ennyi alkalommal kutathatott Brazíliában, majd Bogaram Brazília címmel könyvet is írt róla. A bőröndjét hazafelé bogarakkal töltötte meg, otthagyta inkább a ruháit. És valami mást is: évekkel később tudta meg, hogy született kint egy kislánya. Brazíliát nem lehet megúszni – mondja. Itt azonban egy fiatalember lép a szobába, hasonlít édesapjára. Kivéve a frizuráját, ami punkos:

– Etesd az állatokat, fiam, amíg távol leszek – mondja neki, aztán már kísér is ki a házból és ül a kocsijába. Benne dobfelszerelés. Pécsre megy, zeneórát ad, majd próbál és koncertezik három zenekara közül a Stoni Blues Banddel. S hogy miként lett hivatásos dobos? A válasz – természetesen – ütős:
– Tizenévesen egyik osztálytársam lakásán utánoztuk a nagymenő rockbandákat. Nekem nem jutott partvis. Csak fakanál…