Börtön, ahol nem kell fűteni

Futkos a tekintete, nem mondja, mit keres, azt se, mire mondaná, hogy ezt azért mégse kellene! Sokat látott ő, bár az előttünk érkező vendég csomagtérbe tett sárkányrepülőjén elcsodálkozik. Fejet vakar, homlokot ráncol, találgatja, ez tényleg az, aminek ő gondolja vagy téved? Egy perc telik így el, netán több is, bebocsátásra váró embernek minden perc végtelenül hosszú. Innen versenyre igyekszünk, kezdené az érkező a magyarázkodást, de felesleges, az őr már mosolyog: remélem, utasokat nem szállít, mondja, ezt nem akarja itt használni…

Ezt sorolja, pedig tudja, a vendégnek esélye se lesz előszedni repülőmasináját. Itt kísérő is jár az érkező mellé, aki nem tolakodó, de mindig eléggé közel van, ha valamit nem értünk vagy helytelenre készülünk, szól. Végül is börtönben járunk. Le nem maradhatunk, elkóricálni tilos, vigyáznak ránk is, így van ez rendjén. Az őrt kérdésekkel nem bombázzuk, nincs rá engedélyünk, ő pedig nem válaszol, itt ez a szabály. Egyébként is hőség van, a hőmérő higanyszála a 40. beosztást célozza, bűn fárasztani egymást felesleges kérdezősködésekkel.

Az őr még igazolványokat is kér, az érkezők és távozók nevét füzetbe bevezeti, a létszámnak itt minden pillanatban egyeznie kell. Nem, nem nekünk szól a megkülönböztetett figyelem, a helyi buszt is tüzetesen, napjában többször ellenőrzi. Az itt élők? Ők nem berzenkednek a látszólag időhúzás miatt. Tudják, a rend itt mindennek előtte van. A Nagyfán élők többsége itt szolgál vagy szolgált. Lehet, annak előtte éppen a sorompóknál ült, autókat, érkező vendégeket ellenőrzött, minek értetlenkedne.

Szeretnek itt, a rácsok közelében, az elítéltek tőszomszédságában élni? Nincs gondjuk ezzel, a rácsokat megszokták, rab itt falubélit még sose bántott. Biztonságos település ez, nyugodtan hajthatják álomra a fejüket, a magántulajdon itt még szent és sérthetetlen.

Végre tárul a sorompó, látjuk, a földeken aratnak. Rég nem esett erre, azt hisszük, a kombájn gyulladt ki, attól füstöl annyira – de nem, csak a föld porzik. A levegő nem mozdul, a por mindent eltakar, befed. Messziről azért látjuk, lajtos kocsi érkezik. Vizet hoz, mellette emberek, tyúkmintás egyenruhájukban kimérten, minden kortyot kiélvezve isznak. Ma a körletben, a földeken engedélyezett a „könnyített felszerelés”, de félmeztelen, trikóra vagy rövidgatyára vetkőzött munkást nem látni. A formaruha nem szép, nem divatos, de a naptól, UV-sugárzástól véd, az izzadságot felissza, nem bújhat a por közvetlenül a pórusokba.

A nagyfai börtön területe az Élő-Tisza és a holtág közé szorult. Itt a börtönben már a kezdetekben zsákokat, hevedereket, zsinegeket, köteleket gyártottak, és növényeket, gyümölcsöt termeltek saját szükségletekre. A felesleget dereglyékkel Szegedre vitték, az üres dereglyét pedig a rabok visszavontatták, tudjuk meg egyik kísérőnktől, Bozó Bea sajtóreferenstől. Eleink is hasonló gondokkal küzdöttek anno, mint mi, „olcsósítani, ha lehet, nyereségessé tenni a rabtartást”, hogy senki se mondhassa, az adózók pénzén híznak az elítéltek. Itt, Nagyfán tavaly a növény- és állattartás már többmilliós nyereséget is hozott, úgy, hogy közben – ami még talán ennél is fontosabb – nem feledkeztek meg a célról, az elítélt sosem unatkozhatott, mert nincs rosszabb annál, az ilyen ember tervezget, fantáziál, próbálkozik. Itt, tudjuk meg, ha az idő rosszra fordul, s nem mehetnek a földre dolgozni, az elítélt írni, olvasni tanul, kőművesnek, vasbetonszerelőnek, festőnek, mázolónak készül, hogy ha végre szabadul, kezdhessen magával valamit.

Most látjuk, szabályos, kettes sorokba rendeződnek, mögöttük két kutyás őrrel megindulnak a szállásuk felé. Most a hőség diktál, az az úr, napirendet felülír: ahogy világosodik, négy óra felé már a földeken vannak: aratnak, kapálnak, locsolnak, állatokat etetnek, ólakat takarítanak. Tizenegy, fél tizenkettő felé vége is a műszaknak, ember nem bírja tovább a tűző napon. Hőségriadó van még a börtönben is.

Milyen munkások ők? Átlagosak: van, aki a plusztelefonálás, látogatófogadás reményében dolgozna látástól vakulásig, s akad, aki elmenne a munka temetésére. De azért teszi a dolgát, mert itt a minimálbér egyharmadáért, havi 26 ezer forintért nem lógatnak lábat, a napi tartás – 300 forint – árát is muszáj megkeresni, kigazdálkodni, és munkával jobban telik az idő.

Nem tudom, ki találta fel a „börtön hűvöse” szlogent, de nem járt Nagyfán július elején. Az udvaron, ahol megállunk, hogy a már elkészült és június közepén „birtokba vett” nyári börtönt megnézzük, vibrál a levegő. Az épületet – a kísérőink tudják az okát – kívülről nem fotózhatjuk. A rácsok, a drótok megörökítése ellen nincs kifogás.

Nyári börtön? Új találmány, s mint a felfedezéseknél, az ember elképed: ez eddig senkinek nem jutott az eszébe?! A nyári börtön nem különbözik a többitől (a téli temperálásra gondolva, még radiátorok is maradtak a falakon), csak éppen április 15-től október 15-ig üzemel. A bírák a megmondhatói, hány ember vár arra, hogy „megérdemelt büntetésének” letöltését megkezdje. Csak előbb jönnek a nagybüntetések, az öt, tíz, húsz évre ítéltek. Aki két-három hónapot, fél évet kap, lehet, évekig vár a sorára. Ha megjön a behívó, elmondhatja a faluban, egy ideig nem jön, nem látják, mert tanfolyamra jár, külföldön kapott munkát…

Naponta változik, európai átlagot hozva, úgy 137 százalék a börtöneink kihasználtsága. Mit segít ezen a június 15-én átadott, hatvan ember befogadására alkalmas nyári börtön első két szárnya? Egy, de fontos lépés ez a sorban, feleli Balogh Zsolt főreferens. A következő, újabb 60-70 elítéltet befogadó két szárny jövő nyárra készül el Nagyfán, de az igazi előrelépés a Miskolc térségében épülő, 500 fős börtön lehet, az a 17 300 elítélt esetén is javulást hoz, mondja.

Különös, de költségeket kímélve a nyári börtön épületét elítéltek újították fel és szépítik maguknak. Arcukat „nem adják a fotókhoz”, nevüket, elkövetett cselekményüket nem kérdezhetjük – ne feledjük, ők tulajdonképpen nem is itt vannak…

Milyen ez? Kezdetben furcsa volt, a többiek ugrattak is: aztán hagyjatok a falakon szép nagy lyukakat, ahol majd elszökünk – mondja az egyikük. Civilben festő-mázoló, most ágyakat, ajtókat, rácsokat, falakat pingál. Arcán maszk, nem látjuk jól, nem tudjuk, viccel vagy komolyan mondja, de úgy van vele, néhány hónapig itt lesz, itt él, most ez az otthona, legyen szép. Nem hagyja, hogy a festék megfolyjon, feszülten pingál tovább, ő se szeretné, ha garanciális javításokra visszarendelnék…

Milyen a hely? Luxusra ne számítsunk, festékszag, betonalap, fehérre mázolt falak, emeletes ágyak egymás mellé téve, mint anno a katonaságnál, nem könnyű egyszerre készülődni. A konyhások zárkájába érünk. A sarokban televízió szól, de senki se nézi, senki se hallgatja. Öttől dolgoztak, zöldséget aprítottak, főztek, ételt osztottak, mosogattak, most béke van, nyugalom, römiznek és Vilit ugratják.

Ő „kakukktojás”, majd két éve Sopronkőhidára vonult be. Mondja, ott tényleg észnél kell lenni, valaki vagy beáll a sorba és valakikhez tartozik, vagy rádöbben, kár volt megszületnie. Néhány hónapja került ide, betonozott, takarított, most a konyhán van, holnap szabadul. Amszterdamban dolgozott díjugratóként, hazajött, csinált valamit, amire nem büszke, már megbűnhődött érte. A gyerek két éve nem látta, négyéves sincs, lehet, fel se ismeri. Holnap, ha igaz, az asszonya a kapuban várja. Nekem jó, de egyik társam, és szemével a háta mögé csippent, levelet kapott, az asszonya nem várja haza. Azóta ül, titokban sír, semmi nem érdekli. Vele most észnél kell lenni. Én? Hát voltam jobban is. Ha ülök, rossz, ha állok, rossz, nem múlik az idő. Az ágytársam vigasztal, aztán az asszonyt ne hanyagold, mint engem, vele ne bánj ilyen hűvösen. Ezen mindig nevetünk, de jó majd csak otthon lesz az asszonnyal, a gyerekkel. Talán még munkám is lesz, minden olyan bizonytalan, csak az nem: ide sose, még egy hónapra, percre se, ezt megígérhetem.