Hamisan vádolták a katonatisztet

Repüljünk vissza az időben: ez idő tájt, ősszel történt, 1894-ben: a francia titkosszolgálat a német katonai attasé asztaláról megszerzett egy kézzel írott dokumentumot. Ez a fecni – franciául bordereau – egy tartalomjegyzék volt: azt foglalta össze rajta a francia hadseregben szolgáló informátor, hogy milyen dokumentumokat juttatott el a német hírszerzésnek. A listán többek között egy akkor újnak számító ágyú egyik alkatrészének leírása szerepelt. A gyanú egyértelműen Alfred Dreyfusre, az elzászi zsidó tüzértisztre terelődött.

A vizsgálatot egy Armand du Paty de Clam nevű tiszt végezte, aki a lajstrom alapján meg volt győződve róla, hogy Dreyfus a tettes. Civilben berendelte vizsgálatra, ahol íratott vele egy levelet. Megállapította, hogy a kézírások megegyeznek. Letartóztatta Dreyfust, majd kemény kihallgatásnak vetette alá. A tiszt tagadott. Du Paty de Clam hamarosan arról informálta a hadügyminiszter Mercier tábornokot, hogy a Dreyfus elleni bizonyítékok kevésnek bizonyulhatnak. Mercier erre a francia hírszerzés Henry nevű századosával összeállíttatott egy részben hamis adatokkal megtűzdelt dossziét Dreyfusről.

A katonai büntetőeljárásban az egyetlen konkrét bizonyíték a bordereau, illetve a Du Paty de Clam által diktált levél összehasonlítása volt. Öt szakértő vizsgálta ezeket, a véleményük eltért: hárman állították, hogy a fecnit írhatta Dreyfus, kettőjük szerint nem. A döntő szót a Bertillon nevű szakértő mondta ki, aki nem is volt grafológus – viszont biztosan állította, hogy Dreyfus szándékosan változtatta el a kézírását a bordereau írásakor. A katonai bíróság 1894 decemberében életfogytiglanra ítélte Dreyfust, és egy guayanai szigeten lévő büntetőtelepre száműzték.

Csakhogy az elítélt testvére, Mathieu Dreyfus megkeresett egy befolyásos újságírót, Bernard Lazare-t, aki cikkekben tárta fel az eljárás hiányosságait, és azt állította, hogy Dreyfus elítélésében a származása nagyobb szerepet játszott, mint az ellene szóló bizonyítékok. Miután a francia hadügyet ilyen támadások érték, a hírszerzést arra utasították, hogy tárjanak fel további bizonyítékokat Dreyfus ellen.

Mari-Georges Picquart, a hírszerzés egyik századosa – aki korábban meg volt győződve Dreyfus bűnösségéről – hamarosan a felettesei elé is vitt egy, szintén a német hadiattasé irodájából származó, széttépett (az eljárás során a „kicsi kék” néven emlegetett) levelet. Ez egyértelműen bizonyította, hogy a németeknek dolgozó kém nem Dreyfus, hanem egy Walsin-Eszterházy nevű gyalogos tiszt. A felettes, Gonse tábornok nyilvánvalóvá tette, hogy a hadseregnek nem érdeke beismerni a tévedést: „Ha ön nem mondja el, senki nem tudja meg.”

Picquart-t hamarosan eltávolították Párizsból: először csak vidékre, később Tunéziába küldték. A Dreyfus elítélésében közreműködő tisztek – Henry, Du Paty de Clam – figyelmeztették Walsin-Eszterházyt az ellene irányuló gyanúra. Henry egy olyan, a német és az olasz hadiattasé között váltott táviratot is hamisított, amely azt bizonyította, hogy a „kicsi kék” szerzője nem más, mint Picquart. Walsin-Eszterházyt 1898 januárjában felmentették. Erre reagált Emile Zola híres, Vádolom! című nyílt levelében: a francia író a börtönt is vállalva állította, hogy a hadsereg fedezi a valódi bűnöst.

Az ügyből az egész francia társadalmat megosztó vita kerekedett, amelynek során számolatlan képviselőházi felszólalás elhangzott. A Dreyfus bűnössége mellett érvelők végül nyilvánosságra hozták a Henry által készített táviratot. Nyár végére bebizonyosodott, hogy a levél hamis, a százados vallomást tett, majd megölte magát. Walsin-Eszterházy Angliába menekült. Hasonlóan tett Zola is, akit egy év börtönre ítéltek a cikkéért.

A semmítőszék – a francia legfelsőbb bíróság, amely a jogerős ítéleteket is felülbírálhatja – 1899-ben engedélyezte az ügy felülvizsgálatát. Ám a védők nem kaptak dokumentumokat a németektől, így a hadsereget nem merték vádolni az eljárásban. Így viszont Dreyfust nem sikerült felmentetni a hadbíróság előtt. Ezúttal tíz évre ítélték – a köztársaság elnöke viszont kegyelemben részesítette. Zola is kegyelmet kapott. Dreyfus már ekkor nyilvánvalóvá tette, hogy csak a teljes rehabilitáció fogadható el a számára.

1903-ban egy szocialista képviselő, Jean Jaurés a képviselőházban újra elővette az ügyet – ekkor a baloldali Emile Bloc volt kormányon. A hadügyminisztérium elkezdett vizsgálódni az archívumokban, és újabb dokumentációt találtak arra, hogy a Dreyfus-ügyben maga a hadsereg hamisított bizonyítékokat. Dreyfus erre hivatkozva újra kérte a semmítőszéket, hogy az ellene 1899-ben született ítéletet vizsgálják felül. A bíróság 1906-ban kimondta, hogy Dreyfus ártatlan.

A per annak szomorú példája, hogy bizonyos politikai irányvonalak elvszerűen a tiszt ártatlansága vagy bűnössége mentén tudták megfogalmazni saját törekvéseiket. Dreyfus győzelme az antiszemita indulatok, a tekintélyelvűség, a klerikalizmus totális vereségét jelentette. Ilyen módon az eljárás évtizedekre meghatározta a francia köztársaság karakterét.